A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
A tenger a megtestesült érzelem. Szeret, gyűlöl és sír. Fittyet hány minden próbálkozásnak, mikor szavakkal akarják fogságba ejteni, leráz minden béklyót. Bármennyit beszélj róla, mindig lesz valami, ami kimaradt.
Veszélyesebbé váltunk a természetre, mint amilyen ő valaha is volt ránk nézve.
Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.
Állhatunk a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos égbolt tekint le ránk, és visszanézve: a menny egyforma távolságra van mindenkinek. Amíg szemem élvezheti e páratlan látványt, amellyel betelni nem bír soha, amíg a Napban, a Holdban és a csillagokban gyönyörködhetek, látva ébredésüket, kémlelve lenyugvásukat, egy vagyok velük, és egy vagyok azokkal, akik ugyanúgy részesei e nem mindennapi igézetnek: a természet, a világ, az élet, a lélek folytonosságának.
Nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.
A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát, nem azért, hogy szaggassa, hanem, hogy oltalmazza. Az atyák dorgálása efféle tövis: oltalmazza, nem hervasztja a fiakat.
A május a természet bocsánatkérése a február miatt.
Azért szeretem a fákat, mert könnyebben belenyugszanak abba, hogyan kell élniük.
Azért szeretünk a szabad természetben lenni, mert ennek nincs rólunk véleménye.
Egy sereg fotót kéne csinálnom. Rólatok, ahogy folydogáltok. A partról, ahogy marha szép. A szikláról, ahogy ott áll a hullámverésben és rezzenetlen. A virágokról, ahogy sokfélék. A hullámokról, ahogy riszálnak.
A tűzben az az érdekes, hogy alattomos – lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe. Mint a naplemente, ahogy vörösbe borít mindent maga körül.
A természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.
Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni…
A természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott.
Két ember között, annak nagyobb az Istenbe vetett hite, aki a természetet szereti.