Jaj annak a növénynek, amelynek genetikai programja sehogy nem illik annak a földnek a földrajzi szélességéhez, amelybe elültették!
Természet idézetek
A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. (…) A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna – a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná „hová?” és „miért?” Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá.
A növények megtalálják a helyüket. Forróságban az egyik, kövek között. A másik félig hó alatt, dermesztő szelekben. Amelyiknek nem jár, az esőt sem kéri. Panasz nélkül tudják a rájuk szabott leckét. Igen. Ezen múlik talán minden. Felismerni a senki másra nem érvényes, az abszolút kiszabott, személyre szóló utasítást.
A felhő olyan,
mint egy felfújt hópehely.
Mint a borotvahab Apa arcán.
Mint egy hálóing a fregolin.
Mint egy ősz asszony hajmosás után.
Biztos lehetsz benne, hogy mindig lesz tavasz, s a folyó újra folyni fog, amikor felenged a fagy.
Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.
Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.
Jobb, amit a természet visz végbe, mint ami mesterségesen készül.
A hervadó virág mellett mindig ott egy felpattanó rügy. Ha egy virág elhal, rengeteg mag marad utána. Mennyire hasonlít életünk egy virághoz!
Amikor a tölgyet kivágják, az egész erdő visszhangzik az esésétől, de száz makkot vet csöndben egy észrevétlen szellő.
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol… – S te soha
engemet?
Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
Míg üres: és ha megért, földre konyítja fejét.
Igazat beszélj, és az egész természet az összes szellemekkel melléd áll! Igazat beszélj, és minden élő és élettelen is téged fog igazolni, még a fű gyökerei is megmozdulnak a föld alatt, hogy melletted tanúskodjanak.
A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el.
A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
– Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő.
A világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye.
Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, hiszen azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. Szerencsére mind többen látják be, hogy tévúton járunk.
