A fiam születése nagyon sok örömet hozott az életembe, rengeteg pozitív energiát és motivációt kapok tőle.
Emlékszem, anyám volt a szigorú, apám pedig a barátságos szülő. Mindig össze akartam ugrasztani őket. Amikor apám hazajött a munkából, anyám panaszkodott, hogy ezt vagy azt nem csináltam meg. Én pedig váltig állítottam, hogy jó kislány voltam. A legtöbb kislány persze ugyan ezt műveli. Amikor nagyobb lettem, leszoktam erről.
Anyám volt, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit gondolt élete utolsó óráiban; anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.
Tudod, lehet, hogy egy csomó férfi azt mondaná, maradj kint és ne menj be a szülőszobára, de én azt mondom, menj be, és élvezd ki a szülés minden egyes pillanatát, legyél jelen, amennyire csak tudsz, és vágd el a köldökzsinórt is! Hidd el, ez lesz az életed legjobb napja.
Minden szeretet annál kezdődik és végződik, kitől életet kapunk.
Az anyák szeretik a gyermeket, az apák erősebbé teszik őt.
Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.
Megtanultam, hogy a világ brutális, kiszámíthatatlan, gyakran kegyetlen. A nagyszüleim nem ismerték ezt a világot, így értelmetlennek találtam olyan kérdésekkel nyugtalanítani őket, amikre úgysem tudják a választ. Amikor anyám hazajött a munkából, néha elmeséltem neki, miket láttam, hallottam, ő pedig simogatta a homlokom, hallgatott figyelmesen, megpróbálta nekem tisztázni ezeket a dolgokat… az ő hangja, a keze érintése jelentette nekem a biztonságot.
A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.
Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog „érvényesülni” az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy „érvényesülni”? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?
Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: „Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal.”
Nem az teljesít majd igazán jól a „kemény, versengő, taposó” felnőttéletben, akit már gyerekkorában is „kemény, versengő, taposó” körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.
A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!
A szülői útmutatás elengedhetetlen a sikerhez, és nekem szerencsém volt a szüleimmel. Bár gyerekkoromban elváltak és én anyámmal maradtam, mégis mindketten erőteljesen részt vettek a nevelésemben.
Egy pihent anya, aki jól érzi magát a bőrében, a gyerek számára is rendkívül fontos. Illetve az a fontos, hogy szabadulj meg a gyerekedtől, hogy kipihenhesd magad, mert a gyerekednek is az a jó, hogy aztán újra szívhatja a véredet, rághatja a húsodat.
Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni! Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton-útfélen és minden pillanatban. Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek.
Egy anya életet ad a gyermeknek, hogy az a gyermek az apjának adjon új életet: egy érintéssel, amit sosem felejt el.
Egy apa reménytelensége az egyik legfélelmetesebb dolog. Egy apa mindig mindent megtesz a fiáért, egy apa, még ha a világ dől is össze, megy, ha a fia hívja. Egy apa a nehéz időkben is ott van a fia mellett, mert az apát és a fiút a lélek köti össze egymással.
Ne hagyd magukra a gyerekeidet, ha ők nem akarják! A gyerekkor, akárcsak az élet, túl rövid és törékeny.