Az élet összes emléke közül nincs annál különlegesebb, mint amikor apává válsz.
Szülőség idézetek
Nekem olyan nagyszerű szüleim voltak! Anyám nagyon érzékeny és kemény asszony volt. A tökéletes szeretetet és biztonságot adta nekünk a legnagyobb természetességgel. Később, amikor a gyerekeim nevelésénél egyszer nagyon tehetetlennek és tanácstalannak éreztem magamat, megkérdeztem tőle, hogy Te hogy tudtál nekünk ennyire jó anya lenni… Azt mondta erre a badar kérdésre, hogy „mert mindig voltam!”
Gyerekként a szüleinkkel a hátunk mögött ültünk a fogadóórán. Ha a tanár valami negatívat mondott a „munkánkkal” kapcsolatban, apám előre lépett, és lecsavart egy nyaklevest – épp úgy, ahogy más szülők is tették a gyerekeikkel.
A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.
Meglehet, hogy babona, amit mondok, de én azt hiszem, hogy amely gyermek szülői nem szeretik egymást, az rútnak születik, s aki nem szereti szülőit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.
Egy apának mindig a gyereke mellett a helye, minden nap, bármi áron, hogy érezze a szeretetet, a biztonságot. Egy gyerek bármikor számíthat az apjára, akitől tanácsot kérhet, ha útmutatásra, bátorításra van szüksége.
Kilenc unokám van, közülük az egyik kilenc hónapos, egy másik tíz hónapos, és néha ránk vannak lőcsölve. Megállapíthatom, hogy nem véletlen, hogy a fiataloknak van gyerekük. Mert annál fárasztóbb dolgot, mint egy kisgyerek után rohangálni, el sem tudok képzelni.
Szülőként pozitív dolgokat táplálj a gyermekeidbe, és a negatív gondolatoktól tartsd távol őket. Mert a kimondott szónak hatalmas ereje van. A szavak bánthatnak és inspirálhatnak is. Így szülőként erősen hiszek benne, hogy nekünk kötelességünk erre nagyon figyelni.
A fiam születése nagyon sok örömet hozott az életembe, rengeteg pozitív energiát és motivációt kapok tőle.
Emlékszem, anyám volt a szigorú, apám pedig a barátságos szülő. Mindig össze akartam ugrasztani őket. Amikor apám hazajött a munkából, anyám panaszkodott, hogy ezt vagy azt nem csináltam meg. Én pedig váltig állítottam, hogy jó kislány voltam. A legtöbb kislány persze ugyan ezt műveli. Amikor nagyobb lettem, leszoktam erről.
Anyám volt, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit gondolt élete utolsó óráiban; anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.
Tudod, lehet, hogy egy csomó férfi azt mondaná, maradj kint és ne menj be a szülőszobára, de én azt mondom, menj be, és élvezd ki a szülés minden egyes pillanatát, legyél jelen, amennyire csak tudsz, és vágd el a köldökzsinórt is! Hidd el, ez lesz az életed legjobb napja.
Minden szeretet annál kezdődik és végződik, kitől életet kapunk.
Az anyák szeretik a gyermeket, az apák erősebbé teszik őt.
Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.
Megtanultam, hogy a világ brutális, kiszámíthatatlan, gyakran kegyetlen. A nagyszüleim nem ismerték ezt a világot, így értelmetlennek találtam olyan kérdésekkel nyugtalanítani őket, amikre úgysem tudják a választ. Amikor anyám hazajött a munkából, néha elmeséltem neki, miket láttam, hallottam, ő pedig simogatta a homlokom, hallgatott figyelmesen, megpróbálta nekem tisztázni ezeket a dolgokat… az ő hangja, a keze érintése jelentette nekem a biztonságot.
A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.
Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog „érvényesülni” az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy „érvényesülni”? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?