Színészileg nem szerencsés azzal a nővel dolgozni, akibe történetesen szerelmes vagy.
Idővel rájöttem; annyira hasonlítok Luke Skywalkerre, hogy azt hiszem, most már mindig is én leszek ő.
A Csillagok háborúja forgatásán úgy éreztem magam, mint egy mazsola a gyümölcssalátában, és azt sem tudtam, hogy kik körülöttem a sárgadinnyék.
Az én szememben a színpadszerűség drámai megszépítést jelent: a szünet művészetét, egy könyv hirtelen becsukását; egy cigaretta meggyújtását; a színfalak mögött előidézett hatásokat, pisztolylövést, kiáltást, zuhanást, robajt; hatásos színre lépést, hatásos távozást – ezek mind olcsónak és könnyen leleplezhetőnek látszatnak, de ha kellő érzékkel és mértékkel élünk ezekkel az eszközökkel, ez jelenti a költészetet a színjátszásban.
Valaki azt mondta, a színművészet alapja a belefeledkezés. Ez természetesen valamennyi művészet alapelve, de különösen áll a színészre, hogy mindennél fontosabb a belső mérséklet és tartózkodás. Akármilyen féktelen, izgalmas is a jelenet, a színész bensejében a szakmai fogás nyugalomra és higgadtságra int, elindítja és irányítja az indulatok hullámverését – a külső tehát izgatott, a benső pedig fékentartott. Ezt csak belefeledkezéssel érheti el a színész.
Fellini azt mondta nekem, azért választott engem a Casanova címszerepére, mert olyan szemeim vannak, mint valakinek, aki állandóan masztu*bál. Na, mondom, ezt meg honnan tudja?
Talán már kevesen emlékeznek rá, de voltam én az amerikai feldolgozású Bűn és bűnhődésben Patrick Dempsey partnere is egy jelenetben! Aztán a vászon valahogy mégsem talált rám. Igaz, sokat nem keseregtem miatta, hiszen mindent nem kaphatunk meg az élettől. Aztán ki tudja? Lehet, néhány év múlva eljátszhatom még egy nemzetközi koprodukcióban E. T. öreganyját!
Elpusztítanám Bondot. De nagyon drága vagyok, nem dolgozom ingyen.
– válaszolta Piers Morgan újságíró azon felvetésére, hogy Zlatan simán eljátszhatná valamelyik James Bond-film gonosztevőjét.
Sok szöveget kellett megtanulnom, és ezt határozottan élveztem. Megdolgoztatja az agysejteket.
Minden egyes film önálló felkészülést igényelt, azon túl, hogy bebifláztam a szövegemet. Az Ikrekhez táncórákat vettem, és improvizálni tanultam. A Terminátorhoz géppé változtam: bekötöttem a szemem, amíg vakon is meg nem tudtam csinálni az összes fegyveres jelenetet, és annyit jártam a lőtérre, hogy már nem pislogtam, amikor elsütöttem egy fegyvert. A Terminátor 2-höz addig gyakoroltam azt, hogy pörgetéssel fel tudjam húzni a vadászpuskát, amíg vérezni nem kezdett minden ujjpercem – miközben maga a mozdulat talán két másodpercig látszott a vásznon. Mégsem panaszkodtam. Mindez a munka elengedhetetlen volt ahhoz, hogy kitörjek a skatulyából, és új típusú filmsztár legyek – akcióhős.
Warren Beatty egy sztár. Tudod, Robert Redford is egy sztár. Brad Pitt… Én soha nem gondolok magamra így…
Nagyon megtetszett James Cagney, Errol Flynn, Edward G. Robinson és az ilyen típusú filmek. Nagyon tetszettek nekem. Egyszer édesanyámmal egy filmet néztünk meg, és amikor kijöttünk az előcsarnokon keresztül, azt mondta: ’egyszer szeretném látni, ahogy ezt csinálod’. És ez volt minden, amire szükség volt. Mert én már akkor is meg akartam csinálni. De kell, hogy valaki mondja neked, vagy egy kicsit lökdössön. És ez az egyetlen dolog, amit valaha is mondott nekem a színészkedésről. Hogy azt akarta látni, hogy ezt csinálom.
Nem szeretek sokat beszélni magamról. Nem is tudom. Ugyanaz, mintha magamat nézném a filmen, kényelmetlenül érzem magam tőle. Szeretek színészkedni. Imádom ezt a részét, de beszélgetni, interjúkat adni nem az erősségem.
Mint minden nagyszabású álom, a színészet sem kis falat – senki számára –, de amit én akartam, az én hátteremmel, szélsőségesen nehéznek ígérkezett. Nem arra vágytam, hogy egy legyek a számtalan karakterszínész közül, aki egész nap csak meghallgatásokra jár, hogy aztán kapjon egy-két sort valami felejthető filmben. A következő Reg Park akartam lenni, és olyan legendás hősöket alakítani, mint Herkules, vagy a következő Charles Bronson, az akcióhős, aki lerendezi a rosszfiúkat.
A mai napig senki nem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy egész pályafutásom során az Ikrekkel kerestem a legtöbbet.
Nagy pillanat volt, amikor Heath posztumusz elnyerte a legjobb mellékszereplőnek odaítélt Oscar-díjat. Mind megjósoltuk, hogy meg fogja kapni, már az első jelenettől láttuk; nem csak én, láttam így… az egész stáb úgy érezte, megérdemli. Kiváló alakítás volt – a nyitó- és a zárómonológ, ahogy a többi jelenet is – és azt hiszem, nagyon fontos volt a családjának is.
Amikor én felnőttem, nem voltak képregények, mert háború volt és még papír se volt. Batmant először a tévében láttam, a sorozatban, és a moziban mindig volt szombat délelőtti matiné a gyerekeknek. Itt találkoztam először Supermannel, imádtam ezeket a vetítéseket. A Batmanben azt is élveztem, hogy egy ekkora szuperprodukcióban dolgozhatok, életemben elõször.
Nincs sok olyan alakításom vagy rendezésem, amire azt mondanám, hogy zsebre teszem és elviszem magammal a túlvilágra.
Hallom a kollégáimtól, hogy a mai fiatalok többségének semmit nem mondanak a valamikor nagy nevek, akiknek éppenséggel az öltözőjükben ülnek. Ez nem feltétlenül az ő szégyenük. De hát itt, a szocialista blokkban sosem volt olyan sztárkultusz, mint Nyugaton. Nálunk – már csak politikai okok miatt is – lelkizőbb színházra volt szükség. Óriásit változott a világ, a mai kor egészen másról szól. A televíziót elözönlötték a kretén civilek, akiket színésznek használnak