Sosem voltam magammal megelégedve. Filmjeimet sem szeretem visszanézni. Pedig mindig szorgalmas voltam, arra koncentráltam, ami egy színészt felépít.
Pályám utolsó tizenöt-húsz évében gyakran gondoltam rá: talán civil sorsom is szerencsésebben alakul, ha elvégzem a főiskolát. Az a négy év segített volna fokozatosan átkerülni a gyerekkorból a fiatalember állapotába. Szó szoros értelmében szűzen kerültem a színészlét sajátos viszonyai közé. Az kemény.
A jó rendező szabadságot ad a színésznek ahhoz, hogy a színész magából kiindulva tolmácsolhassa a szerző üzenetét. A jó rendező abból építkezik, ami a színészből fakad.
Visszagondolva arra az időre, amikor Patrickkel dolgoztam a Donnie Darkón, és újra megnézve ezt a nagyszerű embert az eredeti Országúti diszkóban és a többi filmjében, el kell mondjam, én mindig is nagy rajongója voltam. Olyan tehetséges volt, és továbbra is nagyon tisztelem és csodálom azt, amit a világnak adott. Soha nem felejtem el, hogy milyen kedves volt hozzám, amikor még csak kezdő voltam. Nem kellett volna időt szakítania rám, de mindig megtette. Más lett a film, de hiszem, hogy ő is élvezettel nézte volna.
Kötve hiszem, hogy a színészetet meg lehet tanulni. Láttam rendkívüli értelmi képességű embereket, akiknek beletört ebbe a bicskájuk, és láttam sült bolondot egészen jól játszani. A színjátszáshoz elsősorban érzésre van szükség.
A színészet nem hasonlítható össze a kerékpározással. Néhány évi szünet után nem megy az embernek csak úgy, automatikusan.
Mindig azt hiszem, hogy ha kapcsolatot teremtek a karakterrel, és bejutok a szívébe, akkor a mozijáró közönség is bejut az enyémbe. Mindig eszembe jut az a láthatatlan kötelék, amely mindannyiunkat összefűz, az, ami összeköt, és az, ami elválaszt.
Imádtam Constance szerepét! Bárkit eljátszottam volna kerekesszékben! Csak jó sülhet ki belőle. Megszabja a határokat, ugyanakkor fel is szabadít.
Gyakran mondják nekem: »Olyan sok erős nőt játszol!« Mire én: »Mondtad már valaha egy férfi színésznek, hogy milyen sok erős férfikaraktert játszik? Miért nem? Azért, mert az olyan természetes, hogy a férfiak sokfélék a vásznon?« Miért nem várjuk el a női karakterektől ezt a sokféleséget? Az én lányaim erősnek születtek! Jól meg is ijedtem tőlük.
Nincs olyan, hogy a legjobb színésznő. Nincs olyan, hogy a legkiválóbb élő színésznő. Bennfentesként én már csak tudom.
Nem elemzem agyon a szerepeimet. Egyszerűen csak megkeresem, hogy mi az bennem, amit használni tudok a feladathoz. És előre érzem, hogy melyik pillanatban fogunk valami nagyszerűt alkotni. Ez általában élesben, a színpadon történik, »benne a pillanatban«, ahogy a színiiskolában mondtuk.
Nálad idősebbet könnyebb eljátszani, mint fiatalabbat. A kort föl lehet ölteni magadra, de levetkőzni nem tudod.
Mike Tyson egy olyan filmben akart szerepelni, amelyben megküzdünk egymással, de én úgy gondoltam, hogy ez egy rossz ötlet. Nem voltam már fiatal, de ahhoz igen, hogy meghaljak. Megköszöntem neki, és mondtam, hogy szerintem ez nem egy jó ötlet. De továbbra is hívogatta a filmstúdiót, hogy egy olyan filmben akar szerepelni, amiben egymással bunyózunk.
Magasan az eddigi legrosszabb filmem… talán az egyik legrosszabb film az egész Naprendszerben, és ebbe beletartoznak azok a földönkívüli alkotások is, amiket még sosem láttunk… az Állj, vagy lő a mamám!-nál még egy laposféreg is jobb forgatókönyvet tudna írni.
Stallone nélkül talán nem lettem volna annyira motivált a 80-as években, hogy olyan filmeket csináljak, amilyeneket csináltam, és olyan keményen dolgozzak, mint ahogyan tettem. Versengő ember vagyok.
Nagy kávéfogyasztó vagyok, de refluxom lett, úgyhogy muszáj volt csökkenteni az adagot. Korábban akár napi 10 kávét is megittam. A Rocky 3. forgatása során viszont ez még napi 25-re is felment. A reggelim talán két kis zabkekszből állt, egy kis barna rizzsel és 10 csésze kávéból, mert a testzsírszázalékomat 2,8-ra akartam leszorítani. A telefonszámomra sem emlékeztem, az étrendem pedig nagyjából csak tonhalból állt. A memóriám teljesen eltűnt, készen voltam. Mindenféle káros fizikai tünetem is lett, de az ügy érdekében elviseltem.
Tériszonyom van, ami problémás, ha az ember olyan filmet forgat, mint a Függő játszma. Némileg skizofrén lehettem, amikor elvállaltam ezt a szerepet.
Előadóművészként a közönséggel való közvetlen kapcsolatot mindig előnyben részesítettem, vagyis a színpadon jobban éreztem magam, mint egy filmstúdió védettségében. A személyes kapcsolatteremtésre szükségem van, hogy megtudjam, jól végzem-e a dolgom.
Befutott színészként tanulja meg az ember, hogy az elmaradt siker nem tragédia: másnap reggel újra felkel a nap, és a reggelire visszatér az étvágy.
Szegvári Kati riporterrel egy gimnáziumba jártunk, és azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy én tényleg színész leszek. Civilben ugyanis én egy borzasztóan gátlásos ember vagyok.