Marlon Brando egy fantasztikus figura volt amellett, hogy egy óriási színész is. Egy igazi zseni, a szó klasszikus értelmében, márpedig én ezt a szót ritkán veszem a számra. Egész életemben ha két-három ilyen emberrel találkoztam. Marlont az egészen különös, rendkívüli gondolkodásmódja tette azzá. Hadd tegyem hozzá, hogy ez az ember csordultig volt érzelmekkel.
Én színházi színész vagyok, aki filmeket is csinál – nem fordítva.
Az évek során néha megbíráltak amiatt, hogy a filmjeimben nem szerepelnek afroamerikai színészek. A pozitív diszkrimináció sok esetben jó megoldás, de szereposztási kérdésekben nem segít. Mindig az kapja a szerepet, aki a leghihetőbben illik a lelki szemeim előtt lebegő karakterhez.
Arra jutottam, hogy a színészek mások, mint mi. Nekik is megvan a maguk oka, hogy mit miért tesznek. Tudod, mi van, ha valaki hosszú órákon át, hosszú éveken át azt játssza, hogy más, mint valójában, annak meg is lehet a hatása. Már az is épp elég, ha az ember megpróbál önmaga lenni. Gondold csak el, milyen lehet minden erőddel azon lenni, hogy valaki más légy, aki nem is te vagy. És aztán valaki megint más, aki megint csak nem te. Aztán megint más. Tudod, mi van, elsőre izgalmasnak tűnhet. Csakhogy egy idő múlva, miután több tucat ember bőrébe bújtál, nehéz lehet visszaemlékezni, hogy ki is vagy valójában, különösen ha kénytelen vagy magadnak írni a szerepedet.
A Roberttel való közös munka elég laza és improvizatív volt. Színészként egyszerűen elképesztő – a legizgalmasabb, legnyitottabb, legfókuszáltabb és legzseniálisabb partner, akivel valaha dolgoztam.
– dicsérte kollégáját, Robert Downey Jr-t, akivel az Oppenheimer című filmben dolgozott együtt.
Annak idején az emberek éjjel-nappal szívták a cigit. Meg is kértem a kellékeseket, hogy számolják már, mennyit használtunk el egy évad alatt.
– nyilatkozta Murphy azzal kapcsolatban, hogy a Peaky Blinders sorozat kedvéért évadonként 3 ezer, azaz összesen mintegy 18 ezer szál cigit füstölt el a hatfelvonásos széria ideje alatt.
Nem zárnám ki, hogy egyszer részt vegyek egy zenés produkcióban. Amit viszont határozottan kijelenthetek: a Peaky Blinders musicalben biztosan nem fogok szerepelni.
Vannak azok az igazán ritka és különleges pillanatai egy ember életének, amelyeket sosem felejt el. Na, ez pont egy ilyen volt. Christopher Nolan ráadásul általában úgy intézi az ilyesmit, hogy mindenképpen sokkolja vele a másik idegrendszerét. Felhív a semmiből, és közli, hogy épp megírt egy forgatókönyvet, aztán meg, hogy „szeretném, ha eljátszanád Oppenheimert”. Elég különös érzés –egyszerre önt el az izgatottság és kezdesz el borzasztóan rettegni.
Nagyon sznob vagyok a rendezőket illetően. Állandóan nemet kell mondanom a felkérésekre. A nem az egyik legerősebb szó a mi szakmánkban, hiszen csak így tudod megóvni magad a kudarcoktól.
Azt hiszem „A Mester” című film volt az egyik leginspirálóbb dolog, amin valaha dolgoztam.
Egy Paul Thomas Anderson-filmben a legjobb döntés, amit egy színész hozhat, az, hogy hallgat Paul Thomas Andersonra. Mert valószínűleg senkit sem fog rossz irányba terelni. Más forgatásokon mindig azt mondanám, hogy hallgass a megérzéseidre, de Paul esetében azt mondanám, hogy hallgass Paul megérzéseire.
Mindig is úgy éreztem, hogy minél kevesebbet tud rólad a közönség, annál hatékonyabb lehetsz, amikor másokat alakítasz.
100 éves koromig fogom csinálni, soha nem hagyom abba. Soha nem hagyom abba az akciófilmeket, a drámákat, vígjátékokat… nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan filmeket készíthetek, amilyeneket csinálok, és imádom. Egyszerűen imádok filmeket csinálni.
Addig állok a színpadon és addig játszom, amíg bírok. A színház és a közönség szeretete éltet, ez ad erőt és ezért érdemes csinálni. A színház benne van egy színész vérében, fájós láb vagy kor ide vagy oda, játszani kell, mert ez éltet minket.
Számomra a legkedvesebb pillanat ezen a pályán az, amikor vége van egy sikeres előadásnak, és a közönség derűs arccal, odaadással tapsol. Ilyenkor úgy érzem, összeölelkezünk, és ezekben a pillanatokban ott van a közönség ígérete is, hogy „máskor is eljövünk”.
Én addig olvasom a szerepet, amíg azt nem hiszem, hogy az én vagyok, és amikor már úgy érzem, hogy ezt direkt nekem írták, akkor lehet játszanom.
Mindig azt szoktam mondani, hogy a színészetet nem lehet se tanulni, se tanítani, a színészetet csak gyakorolni lehet. A színész élete végéig tanul, és nemcsak a szerepeit, de annál többet is: az embereket. A közönség mindig tanít.
Robert de Niro munkássága nemcsak az általa eljátszott szerepekből áll, hanem abból is, ahogyan arra ösztönözte a színészeket, hogy ne csak előadásként, hanem átalakulásként is tekintsenek a szakmánkra. Los Angelesben nőttem fel, és mint minden fiatal színész, természetesen követtük őt, figyeltük minden oldalról, próbáltuk megérteni, hogyan tudott teljesen elmerülni a karaktereiben. Példakép volt, nemcsak egy másik nagyszerű színész, hanem a nagybetűs színész.
– méltatta kollégáját a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon.
Az embereknek van egy elképzelésük rólam, aminek köze nincs a valósághoz. Ez nem egy jó dolog. Én ugyanolyan színész vagyok, mint az összes többi. Amikor elvállalok egy-egy filmet, még olyan gondolataim is vannak, hogy bármely más kollégám jobb lenne a szerepre. A forgatásokon minden miatt aggódom. Hogy meg tudom-e csinálni, hogy jó vagyok-e, de amikor a rendező elkiáltja magát, hogy „felvétel”, akkor szerencsére az összes aggodalmam eltűnik.
Nem az a színész vagyok, aki a haláláig fog dolgozni. Nem, én nem ezért kezdtem el a szakmát. Volt időszak, amikor karrierista voltam, amikor fontos volt, hogy középpontban legyek, de már nem fontos. Most azt érzem, hogy nem kell mindig ott lennem a dolgok sűrűjében.
