Az improvizáció szerte a világon része a színész oktatásnak, én is imádtam annak idején. Nagy klasszikusok alaphelyzeteivel is lehet játszani, közelebb rántani önmagunkhoz, aztán már ezzel a tudással felvértezve mondja az ember az eredeti, kötött szöveget. Az improvizáló színész gyakorlatilag beszélő író.
Szerintem az a jó, ha a színész a haláláig nem felejti el a gyermeki játék örömét.
Azt hiszem, az első nagy pillanat, ami egy kicsit felbátorított, hogy hűha, ez lehetséges, az volt, amikor megkaptam a General Hospital-t, mert ez egy igazi munka volt egy olyan sorozatban, ami sikeres volt egy szappanoperához képest.
14 éves voltam, amikor megkaptam a Szemtől szemben egyik mellékszerepét. Egy lányt játszottam, aki végül öngyilkos lesz. Egy évvel később én is megvágtam magam, miután összevesztem az édesanyámmal. Sem azelőtt, sem azóta nem tettem ilyesmit. Biztos vagyok benne, hogy véres csuklóm filmbeli látványa fertőzte meg a pszichémet.
Ha hollywoodi színész vagy, nem kerülheted el, hogy Londonban dolgozz.
Én nem tudok álldogálni egy filmben egy szaros bottal, mutogatni, meg mondogatni „tedd ezt és azt”. Csak nem érdekel az egész szuperhősfilm dolog. De ha kellene, akkor el tudnék játszani egy szupergonoszt, vagy valami ilyen baromságot.
A 48 óra után Marlon Brando felhívta az ügynökömet, és találkozni akart velem. Most visszanézek, és azt mondom: Hű, ez őrület, minden idők legnagyobb színésze akar veled vacsorázni! De akkoriban azt gondoltam: Hát, ez van, csinálsz egy filmet, és Marlon Brando hív.
Szar filmeket csináltam. Úgy voltam vele, ez így már nem olyan szórakoztató. Sorra kaptam az Arany Málnákat.
-magyarázta a színész, hogy miért vonult ideiglenesen a színészettől a 2010-es évek elején.
Minden színész hoz valamit saját magából a szerepbe, saját élete mozzanataiból dolgozik, és azokból épít fel valami mást.
Ha ma valaki a színészetről kérdez, mindig ugyanazt a tanácsot adom neki. Legyen játékos, sőt gyerekes. Szakítsa el magát a felnőttek fárasztó elemzéseitől. Felejtse el a fogalmakat, hogy jó és rossz. Ez a mantra nekem mindig segít.
Az évek múlásával megértettem, Emmának volt a legnehezebb dolga mindannyiunk közül, az ő helyzete volt a legbonyolultabb, ráadásul ő volt a legfiatalabb is. A világ egyik leghíresebb – és az én szememben az egyik legnagyszerűbb – nője vált belőle, bàr a kívülálló hajlamos csak az ünnepelt sztárt látni, és nem gondolni bele, micsoda kihívásokkal jár ez az élet. Amikor az egész elkezdődött, Emna nem volt még tizenkét éves, mint én, sem tíz, mint Daniel. Csak kilenc volt. Ez pedig óriási különbség. Azelőtt sohasem járt még forgatáson, és a gyerekfőszereplők közül ő volt az egyedüli lány.
Senki ne értsen félre: színészként dolgozni egy forgatáson mindenképpen jobb, mint iskolában lenni. Ám tapasztalataim szerint a valóság más, mint ahogyan a legtöbben elképzelik.
Akár jó, akár rossz szájízt hagyott bennünk a forgatás élménye, egy különleges és egyedi szakasz véget ért, és sohasem hozhatjuk vissza. Az évek során aztán megtanultam, hogy ez bizony nem lesz könnyebb, különösen egy olyan horderejű projekt esetében, mint a Harry Potter.
Senki sem tudja – és nem is tudhatja meg soha –, milyen Daniel Radcliffe bőrében lenni. Nincs egyetlen ember sem az egész Potter-projektben, akire nagyobb nyomás nehezedett volna, mint rá. Attól a pillanattól fogva, hogy kiválasztották a szerepre, soha többé nem lehetett teljesen mugli gyerek.
Sokszor eszembe jut ez a székes eset most, hogy Alan elment. És persze nem csak ő. Richard Harris, John Hurt, Helen McCrory… a Harry Potter-filmek sok színésze nincs már velünk, és a lista kérhetetlenül bővül. Kisebb pokoljárással ér fel, ha rájuk gondolok, hiszen most, felnőttkorba érve kezdem megérteni, milyen hatással voltak rám, és milyen ragyogó példával szolgáltak.
Most, idősebb fejjel, azt kívánom, bár köszönetet mondhatnék ennek a sok színésznek, akik ma már nincsenek köztünk, mindenért, amit értünk tettek. Példamutatásukkal tanítottak alázatra és a humorérzékünk megőrzésére, és ezért örökké hálás leszek nekik.
A színészet a lélek felfedezése, csupa hit, csupa vallás. Mintha az ember megszabadulna a tudatától. Az egész egy vizuális költemény.
Felnőtt fejjel értékelem igazán azt, amit LaRusso karaktere sok nézőnek jelentett az évek során. Afféle reménysugár volt, egy kis optimizmus a szürke hétköznapokban, egy olyan kívülálló története, aki minden várakozást felülmúlva győzte le egy kicsit saját magát is, és nyert meg egy fontos karateversenyt. Nagyszerű érzés, bár a kocsim az mindig piszkos, rettegek tőle, hogyha meglátják, hogy éppen mosom, kigúnyolnak a filmek miatt.
A szereplőválogatáson viszonylag gyorsan eldőlt, hogy én fogom alakítani Daniel LaRussót, de nem én voltam az egyetlen jelölt. Emlékszem rá, hogy ott lógott a producer, Jerry Weintraub faháza mellett Charlie Sheen is, és arra gondoltam, amikor megláttam, hogy öreg, te aztán egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy olasz srác Jersey-ből! Rajta kívül Nic Cage is esélyes volt A karate kölyök főszerepére, de Robert Downey Jr. is ott volt a castingon, aki később Vasemberként lett iszonyú nagy sztár.
Nagyon sok színésznő próbál meg incselkedni a producerekkel, hogy megkapjon egy szerepet. És aztán, csak hogy beszéljünk róluk, azt állítják, hogy zaklatták őket.
