Mindig döntenem kellett, hogy Willt vagy a szörnyeteget játszom-e a jelenetben, vagy esetleg mindkettőt egy kicsit. Egyazon személy két különböző oldalát kellett megmutatnom. Rendkívül ellentétes karakterek voltak, hiszen Will egy kedves, ártatlan gyerek, míg Vecna egy vad és erőteljes figura.
Mindent megtennék, hogy bekerüljek a The Walking Deadbe. Még az sem érdekelne, ha zombit kéne játszanom.
Rájöttem, hogy a gyerekszínészek élete különleges és nagyon nehéz. Szükség van támogatásra a szülőkön kívül. Gyerekként nem értettem, miért küzdenek egyesek depresszióval, droggal vagy étkezési zavarral. Ahogy idősebb lettem, megértettem, hogy Hollywood nyomása is okozhatja ezeket a problémákat.
Olyan rendezővel még sosem volt dolgom, akivel megbántam volna a közös munkát. Mindegyiküktől tanultam valamit.
Nem azzal a szándékkal lettem színész, hogy világhírű legyek, ami történt, engem is meglepetésként ért.
Szerintem egy filmsztár nem csak úgy születik, a filmsztárokat kitalálják. Ezzel a megnevezéssel illetjük azokat az embereket, akik elértek egy bizonyos sikert a kamerák előtt. Engem ez a része sosem érdekelt, egyszerűen csak végezni szeretném a munkám, és közben próbálok szerény, kedves és hálás maradni. Hálás vagyok mindazért, amim van és amit elértem, és folyton emlékeztetem magam, hogyha nő vagy és korosodsz, abban az égadta világon semmi rossz nincsen. Ezek olyan dolgok, amiket nem árt figyelembe venned, ha elértél valamilyen nagyobb sikert vagy pozíciót az életben, és ez nemcsak a színészekre érvényes.
Elképesztőnek találom, hogy ennyi év után is ennyire ki kell állnom magamért. Az emberek azt feltételezik, hogy mivel szerepeltem a Titanicban, azt csinálhatok, amit akarok, és azt kaphatok, amit akarok, de ez nem így van. Színésznőként minden alkalommal, amikor a vörös szőnyegre lépünk, más kérdéseket tesznek fel nekünk, mint a színészeknek. Amikor egy színésznő a vörös szőnyegre lép, azt kérdezik tőle, hogy mit visel, ha pedig valaki színész, akkor azt, hogy milyen volt Steven Spielberggel dolgozni. Ez a kettős mérce kontrollálhatatlan. Harcolnunk kell azért, hogy meghalljanak minket, harcolnunk kell azért, hogy az emberek higgyenek a történeteinkben, amiket elmesélni akarunk.
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy melyek a kedvenc filmjeim, amiket valaha csináltam. Azt hiszem, a Véres Játék 2 mindenképp közéjük tartozik, mert ez volt a legelső munkám. Annyira új volt, annyira izgatott voltam, és annyira keményen dolgoztam rajta, hogy ez még ma is nagyon különleges a számomra.
Ha megtalál egy nekem való szerep akár színházban, akár filmben, azt szívesen elvállalom.
Bob Hope-nak, akárcsak Mark Twainnek, egyedülálló humora volt, és Twainhez hasonlóan valószínűleg nem fogunk még egy hozzá hasonlót látni.
A mai színészek közül sokan nem szeretik ha beskatulyázzák őket, ami azért vicces, mert régebben a színészek éppen erre törekedtek, hogy a közönség emlékezzen rájuk és azonosuljon velük.
Az improvizáció szerte a világon része a színész oktatásnak, én is imádtam annak idején. Nagy klasszikusok alaphelyzeteivel is lehet játszani, közelebb rántani önmagunkhoz, aztán már ezzel a tudással felvértezve mondja az ember az eredeti, kötött szöveget. Az improvizáló színész gyakorlatilag beszélő író.
Szerintem az a jó, ha a színész a haláláig nem felejti el a gyermeki játék örömét.
Azt hiszem, az első nagy pillanat, ami egy kicsit felbátorított, hogy hűha, ez lehetséges, az volt, amikor megkaptam a General Hospital-t, mert ez egy igazi munka volt egy olyan sorozatban, ami sikeres volt egy szappanoperához képest.
14 éves voltam, amikor megkaptam a Szemtől szemben egyik mellékszerepét. Egy lányt játszottam, aki végül öngyilkos lesz. Egy évvel később én is megvágtam magam, miután összevesztem az édesanyámmal. Sem azelőtt, sem azóta nem tettem ilyesmit. Biztos vagyok benne, hogy véres csuklóm filmbeli látványa fertőzte meg a pszichémet.
Ha hollywoodi színész vagy, nem kerülheted el, hogy Londonban dolgozz.
Én nem tudok álldogálni egy filmben egy szaros bottal, mutogatni, meg mondogatni „tedd ezt és azt”. Csak nem érdekel az egész szuperhősfilm dolog. De ha kellene, akkor el tudnék játszani egy szupergonoszt, vagy valami ilyen baromságot.
A 48 óra után Marlon Brando felhívta az ügynökömet, és találkozni akart velem. Most visszanézek, és azt mondom: Hű, ez őrület, minden idők legnagyobb színésze akar veled vacsorázni! De akkoriban azt gondoltam: Hát, ez van, csinálsz egy filmet, és Marlon Brando hív.
Szar filmeket csináltam. Úgy voltam vele, ez így már nem olyan szórakoztató. Sorra kaptam az Arany Málnákat.
-magyarázta a színész, hogy miért vonult ideiglenesen a színészettől a 2010-es évek elején.
Minden színész hoz valamit saját magából a szerepbe, saját élete mozzanataiból dolgozik, és azokból épít fel valami mást.
