Furcsa módon, bizonyos mértékig ugyan, de tehetséges voltam valamiben, amit soha nem tudtam kellő elhivatottsággal művelni: a színészetet.
A Barátok közt jó példa a színvonal zuhanására. Amikor tizennégy éve sugározni kezdték a Barátok köztet Magyarországon, az első évben akkorát bukott, mint az ólajtó – ténylegesen nem volt nézője. Nyilvánvaló, hogy miért: a színjátszásnak azt a nívóját, ami addig megszokott volt – egy minimális nívó ugyan, de mégis valamiféle szint – olyan mélyen múlta alul, hogy az emberek kiköpték ahelyett, hogy lenyelték volna. Az összevetés kedvéért: a Szomszédokban kiváló színészek játszottak szarul, a Barátok köztben viszont szar színészek játszanak még szarabbul.
Az akcióhősök valójában sosem mennek nyugdíjba, pusztán csak újratöltenek.
Rengeteg ember odajön hozzám, hogy mondhat bárki bármit, nekik tetszik a Macskanő. Én meg kíváncsi leszek, hogy mit mondanak azok a bárkik? És kiderül, hogy leszarozzák a filmet, de engem elismernek, hogy menő voltam benne. Szóval ezek a dialógusok nagy nevetésbe torkollnak. Arra kérnek, csináljam meg a második részét a Macskanőnek, de ez biztosan nem fog összejönni ebben az életben.
Jim Carrey egy kevésbé tudatosan megalkotott karakter volt, mert úgy gondoltam, valamit építek, amit az emberek szeretni fognak, de mégiscsak egy karakter volt. Eljátszottam azt az embert, aki mentes minden aggodalomtól, hogy azok, akik néznek, szintén mentesek lehessenek az aggodalmaktól. A depresszió pedig azt jelzi a testednek, hogy ‘f**k you, nem akarok többé ez a karakter lenni, nem akarom tovább fenntartani ezt az avatárt, amit létrehoztál, ez túl sok számomra.
Életem első szerepe Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényének színpadi átdolgozásában volt, amelyet az iskolánkban adtak elő. Amikor a tanító néni megkérdezte, ki szeretne részt venni az előadásban, elsőnek jelentkeztem. Ettől kezdve csak színész akartam lenni, semmi más.
A díjak azért fontosak, mert azt jelzik, jó munkát végeztünk az életünkben. Jó filmek, jó alakításokat nyújtottunk, és az emberek szerették őket.
Rengeteg akciófilmben játszottam, sok ütést adtam, sok ütést kaptam, de soha senki nem sérült meg. Műütés volt valamennyi.
Egy prózai színészhez sokkal jobban passzol az angol nyelv, mint az olasz. Az olasz a magánhangzók nyelve. Jobb, ha operettet énekel rajta az ember.
Színészileg nem szerencsés azzal a nővel dolgozni, akibe történetesen szerelmes vagy.
Idővel rájöttem; annyira hasonlítok Luke Skywalkerre, hogy azt hiszem, most már mindig is én leszek ő.
A Csillagok háborúja forgatásán úgy éreztem magam, mint egy mazsola a gyümölcssalátában, és azt sem tudtam, hogy kik körülöttem a sárgadinnyék.
Az én szememben a színpadszerűség drámai megszépítést jelent: a szünet művészetét, egy könyv hirtelen becsukását; egy cigaretta meggyújtását; a színfalak mögött előidézett hatásokat, pisztolylövést, kiáltást, zuhanást, robajt; hatásos színre lépést, hatásos távozást – ezek mind olcsónak és könnyen leleplezhetőnek látszatnak, de ha kellő érzékkel és mértékkel élünk ezekkel az eszközökkel, ez jelenti a költészetet a színjátszásban.
Valaki azt mondta, a színművészet alapja a belefeledkezés. Ez természetesen valamennyi művészet alapelve, de különösen áll a színészre, hogy mindennél fontosabb a belső mérséklet és tartózkodás. Akármilyen féktelen, izgalmas is a jelenet, a színész bensejében a szakmai fogás nyugalomra és higgadtságra int, elindítja és irányítja az indulatok hullámverését – a külső tehát izgatott, a benső pedig fékentartott. Ezt csak belefeledkezéssel érheti el a színész.
Fellini azt mondta nekem, azért választott engem a Casanova címszerepére, mert olyan szemeim vannak, mint valakinek, aki állandóan masztu*bál. Na, mondom, ezt meg honnan tudja?
Talán már kevesen emlékeznek rá, de voltam én az amerikai feldolgozású Bűn és bűnhődésben Patrick Dempsey partnere is egy jelenetben! Aztán a vászon valahogy mégsem talált rám. Igaz, sokat nem keseregtem miatta, hiszen mindent nem kaphatunk meg az élettől. Aztán ki tudja? Lehet, néhány év múlva eljátszhatom még egy nemzetközi koprodukcióban E. T. öreganyját!
Elpusztítanám Bondot. De nagyon drága vagyok, nem dolgozom ingyen.
– válaszolta Piers Morgan újságíró azon felvetésére, hogy Zlatan simán eljátszhatná valamelyik James Bond-film gonosztevőjét.
Sok szöveget kellett megtanulnom, és ezt határozottan élveztem. Megdolgoztatja az agysejteket.
Minden egyes film önálló felkészülést igényelt, azon túl, hogy bebifláztam a szövegemet. Az Ikrekhez táncórákat vettem, és improvizálni tanultam. A Terminátorhoz géppé változtam: bekötöttem a szemem, amíg vakon is meg nem tudtam csinálni az összes fegyveres jelenetet, és annyit jártam a lőtérre, hogy már nem pislogtam, amikor elsütöttem egy fegyvert. A Terminátor 2-höz addig gyakoroltam azt, hogy pörgetéssel fel tudjam húzni a vadászpuskát, amíg vérezni nem kezdett minden ujjpercem – miközben maga a mozdulat talán két másodpercig látszott a vásznon. Mégsem panaszkodtam. Mindez a munka elengedhetetlen volt ahhoz, hogy kitörjek a skatulyából, és új típusú filmsztár legyek – akcióhős.