Mi a definíciója a hollywoodi színésznek? Én Mount Vernonból származom, szóval Mount Vernon-i színész vagyok. Nem tudom, Hollywood mit is jelent. Valakit, aki híres filmszínész? Egy filmszínész, aki nagy sikereket ér el a vásznon?
Nem elemzem magamat. Én magamat adom, aztán az emberek dolga eldönteni, interpretálni a dolgokat. Nem bonyolítom a szerepet, csak belső, lelki megérzéseimre hallgatok.
Ez komoly volt. A kikötőben forgattunk, a Fekete-tenger partján, Bulgáriában, és én egy nagy, platós, háromtonnás teherautót vezettem, amiben mindenkinek hátul kell üllnie. Ezért, mielőtt felszállnának, azt gondolom, hogy csináljunk egy kis tesztvezetést, tehát a teherautóban ülök, és lenyomom a féket ott, ahol meg kellene állnom, és semmi sem történik. A következő dolog, amit tudok, hogy elütöttem két operatőrt – szó szerint azt hittem, hogy megöltem őket –, egy másodperc töredékével később 3 métert megyek még a betonmólón, és zuhanok a Fekete-tenger felé. Azt gondolom: Ki kell ugranom ebből. Ez nevetséges. A volán mögül próbálom átpréselni magam, hogy kimásszak az ablakon – az ablakok nem mozdulnak. A teherautó nekiütközik a víznek, a víz visszacsap, és gyorsan süllyedünk – egyenesen a tengerfenékre. Szóval 18 méterre a Fekete-tenger fenekén, az iszapba ragadva arra gondolok: Várjunk csak, hogyan fogok kijutni ebből? Ez akkor itt a vég.
– mesélte Statham a Feláldozhatók 3 forgatásán történt majdnem tragikus incidensről, majd hozzátette:
Ez az eset valóban újrakalibrált mindent az életemben. Attól a naptól kezdve nagyon hálás vagyok az életemért és azért, hogy még mindig itt járok, ezen a Földön. Szerintem mindannyiunknak szüksége van hasonló tapasztalatokra: mármint olyanokra, amelyek más megvilágításba helyezik a dolgokat.
A színészetért keményen megdolgoztam, elvégeztem a legjobb színészsulit, de még így is könyörögnöm kellett, hogy vegyenek komolyan.
Az én sikerem igazi titka talán az időzítés: a mozitörténet egyik legvarázslatosabb pillanatában kerültem reflektorfénybe, csodálatos partnerekkel és rendezőkkel dolgozhattam.
Tizenhat évesen megnyertem egy tuniszi szépségversenyt, amin leginkább én magam lepődtem meg, majd győztesként meghívást kaptam a Velencei Filmfesztiválra, ahol szerencsés módon felfedeztek. Igazság szerint van egy lánytestvérem, Blanche, na, ő aztán tényleg gyönyörű volt. Helyettem tulajdonképpen neki kellett volna színésznek mennie.
Számomra, de talán minden színész számára, az az igazán érdekes, ha más emberek életét élheti, a sajátja így tulajdonképpen másodlagossá válik a sokféle eljátszott sors és karakter mellett. Mindig újjászületni, majd a szerep végén kilépni abból a személyiségből, amit mi magunk építettünk fel, nagyon nagy kihívás. A lényeg az, hogy abban a pillanatban, amikor a történetben szükség van rád, erősen azonosulj, és vitathatatlanul, valóban azzá válj, akit alakítanod kell. Tény, hogy megszámlálhatatlanul sok szerepem volt, de ez a sok mese együtt adja ki az én egyszeri és saját életemet.
Mindig is harcos voltam, így tudtam önmagam maradni annak ellenére, hogy nagyon fiatalon kezdtem a pályát. Ha nem vagy erős, a filmes közegben elveszted önmagad. Ahogy leáll a felvétel, el kell engedned. Nem szabad keverni a munkát a magánélettel.
Mindig a forgatókönyv alapján választok filmet. Az a legfontosabb; először is legyen jól megírva, aztán az én szerepem is legyen érdekes. Ha a forgatókönyv tetszik, találkozom a rendezővel, hiszen messze ő a legfontosabb ember a stábban, de ha nem, már dobom is el. Halomra állnak otthon a forgatókönyvek.
Anyagilag függetlenné akartam válni, ezért választottam a színészi pályát.
Régóta szándékomban állt már, hogy csináljak egy filmet Giuliettának. Olyan színésznek tartom, akit egyedülálló tehetséggel áldott meg az Isten: rendkívüli közvetlenséggel tudja kifejezni egy bohóc csodálkozását, rémületét, kirobbanó vidámságát és komikus szomorúságát. Giulietta ugyanis bohóc-színész, valódi női bohóc. Az én szememben ez nagy dicséret, sok színész azonban bosszankodva fogadja, lekicsinylést gyanít mögötte, nem tartja eléggé méltóságteljesnek, inkább gorombának érzi. Tévednek: szerintem a bohóctehetség a legnagyobb adomány, a lehetö legarisztokratikusabb adottság a színészmesterségben.
Hiszem, hogy mindenféle filmben szerepelnem kell, beleértve a vígjátékokat és a családi filmeket is – és nem csak az akciófilmeket –, ha színészként fejlődni akarok. A vígjátékokban is nagyon szívesen játszom, mert szeretek nevetni, illetve másokat megnevettetni.
Nagy ajándék, ha az ember úgy tud eljátszani egy szerepet, hogy közben a tehetsége szabadon kibontakozhat.
Mindig is azt gondoltam, hogy egy jó western nem arról szól, hogy gyorsan lerendez mindent, csak hogy eljuttassa a nézőt a pisztolypárbajokig. Ha képesek vagyunk megteremteni a megfelelő nyelvezetet és szituációkat hozzá, majd a megalapozást követően szépen eljutunk a fegyveres összecsapásig, akkor szerintem annak egy csodálatos film vagy tévésorozat lehet az eredménye. Ellenben úgy vélem, hogy ha túl gyorsan akarunk odáig eljutni, olyan gyorsan, hogy nem értjük meg az embereket vagy nem túl komplikált az egész, akkor az baj.
A közönségért dolgozom, azokért az emberekért, akik fizetnek a mozijegyekért, nem pedig a kritikusokért.
Nem számít, mekkorát szólt az előző filmed, ha ez a mostani nem szól még nagyobbat, az azt jelenti, hogy véged, költöztetőautók jelennek meg a birtokod előtt, és az új tulaj dobozain az a felirat áll, hogy ROBERT DOWNEY JR.
Marlon Brando egy fantasztikus figura volt amellett, hogy egy óriási színész is. Egy igazi zseni, a szó klasszikus értelmében, márpedig én ezt a szót ritkán veszem a számra. Egész életemben ha két-három ilyen emberrel találkoztam. Marlont az egészen különös, rendkívüli gondolkodásmódja tette azzá. Hadd tegyem hozzá, hogy ez az ember csordultig volt érzelmekkel.
Én színházi színész vagyok, aki filmeket is csinál – nem fordítva.
Az évek során néha megbíráltak amiatt, hogy a filmjeimben nem szerepelnek afroamerikai színészek. A pozitív diszkrimináció sok esetben jó megoldás, de szereposztási kérdésekben nem segít. Mindig az kapja a szerepet, aki a leghihetőbben illik a lelki szemeim előtt lebegő karakterhez.
Arra jutottam, hogy a színészek mások, mint mi. Nekik is megvan a maguk oka, hogy mit miért tesznek. Tudod, mi van, ha valaki hosszú órákon át, hosszú éveken át azt játssza, hogy más, mint valójában, annak meg is lehet a hatása. Már az is épp elég, ha az ember megpróbál önmaga lenni. Gondold csak el, milyen lehet minden erőddel azon lenni, hogy valaki más légy, aki nem is te vagy. És aztán valaki megint más, aki megint csak nem te. Aztán megint más. Tudod, mi van, elsőre izgalmasnak tűnhet. Csakhogy egy idő múlva, miután több tucat ember bőrébe bújtál, nehéz lehet visszaemlékezni, hogy ki is vagy valójában, különösen ha kénytelen vagy magadnak írni a szerepedet.
