Szerintem alkalmatlan az az ember a politikai pályára, akiben nincsen empátia.
Sajátságos, hogy a huszonegyedik század elején sem a korruptak kerülnek tömlöcbe, hanem azok, akik tiltakoznak az uram-bátyám alapon szétlopott pénzeket szerző, adó vagy kapó bűnözők tevékenysége ellen. Az a rendszer fogta el s dugta rács mögé, amelyik váltig állítja, heves harcot folytat a gazdaságát behálózó korrupció ellen.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Orbán Viktor saját elmondása szerint szívesen jön hozzám, mert mint fogalmazott, szereti a „harcos beszélgetéseket”. De ott van a stábja, ami meg pontosan tudja, hogy egy harcos beszélgetésnek milyen kommunikációs haszna vagy kára lehet az adott politikai helyzetben. Ha például a rezsicsökkentés pozitív hatásait kell elmesélni a nézőknek, hallgatóknak, vagy az IMF- hitel idő előtti visszafizetésének az óriási jelentőségét kell magyarázni, akkor biztos, hogy nem hozzám küldik a miniszterelnököt.
Magyarországnak minden Nobel-díj különleges jelentőséggel bír, pont úgy, mint az olimpiai aranyak. Egy olyan ország, mint mi vagyunk, folyamatosan teljesítménykényszer alatt van. Tehát egyáltalán, hogy a magyarok miért vannak a világon, arra nagyon nehéz válaszolni. Egyetlen igazán komoly válaszunk van: mi azért vagyunk a világon, mert tehetségesek vagyunk, szorgalmasak vagyunk, és olyan teljesítményt teszünk le a világ asztalára, amire a világnak is szüksége van. Azt is szoktuk mondani, remélem, hogy nem tévedek, hogy a magyarok többet adtak az emberiségnek, mint amit kaptak tőle. Az Árpád-házi szentjeinktől, mondjuk, Puskás Öcsin keresztül, mondjuk, Kertész Imréig, aki Krasznahorkai László előtt az első magyar irodalmi Nobel-díjasunk volt, vagy a két évvel ezelőtt orvosi és fizikai Nobel-díjat kapott tudósaink ugyanez a kategória. Tehát Krasznahorkai Lászlónak most függetlenül a stílusirányzatoktól, az irodalmi ízléstől, sőt függetlenül a politikai véleményétől, mert Krasznahorkai Lászlót nem nevezném a Fidesz szavazói magjához tartozó írónak, de ez most teljesen lényegtelen, ezt a dolgot nem pártszempontú és nem politikai szemüvegen keresztül kell nézni. Itt most nemzeti szemüveget kell föltenni. Óriási dolog, hogy egy hazánkfia egy irodalmi Nobel-díjat meg tudott kapni. Emögött óriási munka van, gratulálunk hozzá!
– nyilatkozta Orbán Viktor a Kossuth Rádió „Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában. (2025. 10. 10.)
Ha már ennyi pénzt és energiát belefeccöltek a Tisza Pártba a brüsszeliek, akkor nem akarják a befektetésüket elveszíteni. Ha ki kell adni egy jogi eljárásban az emberüket, hát az bizony csökkenti a győzelmi esélyt a következő választásra. Ezért futnak a pénzük után, mindegy mit csinál a Tisza meg az elnöke, akármit is csinál majd, soha nem fogják kiadni a mentelmi jogát, mert ez az a zsinór amin keresztül bábként tudják mozgatni.
– fejtegette Orbán Viktor, miután Magyar Péter, Dobrev Klára, valamint Ilaria Salis is megtarthatta a mentelmi jogát. (2025. 10. 10.)
Az újkori magyar valóság egészen pokolian sokszínű, többnyire több mint elkedvetlenítő, minden irányban rendkívül manipulatív. Az érdekek oltárán feláldozott, a hiszékenységnek áldozatul esett emberek tömegeit látom a saját sorsaik, végzeteik felé hullani. Jut eszembe: a földesúrrá lett gázszerelő szempontjából Amerika és Magyarország sorsát akár még párhuzamba is lehetne állítani: a semmiből naggyá lett Donald Trumpra gondolok, vagy hasonló bunkókra. Igaz, Amerika tradíciójában az is benne van, hogy egy egyáltalán nem bunkó valaki az utcáról, mondjuk, egy Barack Obama viszi sokra. De a hasonló emelkedéseket Magyarországon egyfajta penészes kolbász köde lengi be, itt rögtön a valóságnak egy másik rémképével találkozunk, amit viszont valószínűleg tényleg csak az ért meg, aki itt él. Ez egyszerűen… meghaladja az ember képzeletét, mert itt, a magyar szittyaföldön olyan dolgok történnek, hogy az nem is szürreális, mert a szürreálisnak nincs erkölcsi tartalma, ennek viszont van. Itt az elaljasodásnak vagy az erkölcsi törvények általános fölfüggesztődésének a tanúi vagyunk, függetlenül attól, hogy nem gondolom azt, hogy örök erkölcsi törvényeknek kéne érvényesülniük a magyar társadalomban. De azért vannak ilyenek. Mondjuk: „Ne ölj!” Azt nem is mondom, hogy „Ne lopj!”. Azt pedig végképp nem merném ehhez hozzátenni, hogy mind a kettő a Bibliának ugyanabból a tízpontos kiáltványából származik, mert hát olyanokat érintene, akik erre a könyvre, hogy úgy mondjam, esküsznek.
Ha egy kalandvágyó pénzügyminisztered van, vagy gazdasági minisztered, akkor az a jó, ha óvatos jegybankelnököd van. Ha a jegybankelnököd akcionista, akkor legyen óvatos a gazdasági minisztered. Tehát énnekem sok szempontot kell ötvöznöm, amikor a személyi döntéseket, illetve javaslatokat megteszem.
Megmondtam: ha Trump nem maradhat a Fehér Házban, akkor inkább felgyújtja. Minden lehetséges módon Joe-t gátolja. Még nem találkoztam nála bosszúállóbb emberrel. Úgy gondolom, hogy azért küzd ilyen vehemenciával, mert amint kikerül a Fehér Házból, büntetőeljárás alá vonják. Nagyon remélem, hogy börtönbe kerül, akkor táncra perdülök.
A polgári politikának sokféleképpen – rosszul is – hátat lehet fordítani. Az egyetemisták jól csinálják. Nem arról van szó, hogy – kelletlenül idézve az establishment csikorgó frázisait – egyre több embernek kell lehetővé tenni a minőségi fölsőoktatást; nem az a jó jelszó, amelyet az egyik diáktüntetésen láthattunk („VOLT EGY ÁLMUNK: A DIPLOMA”), hanem magának a tudománynak, a filozófiának, a művészetnek is meg kell változnia; ennek legelső föltétele az egyetemes hozzáférés, hogy az egyetemi stúdium értelme ne legyen gazdasági-, kulturális- és rendi- vagy osztálykiváltság.
Egészen biztos az, hogy az ellenzéki közvélemény csakugyan pluralista demokráciát akar? Mert ha így lenne, a „civil” mítosz egyetlen másodpercig se tarthatná magát. Nemrég egy jeles értelmiségi, maga is volt politikus, azt nyilatkozta, hogy normális országban – aminőt ő is hőn óhajt – nincsenek tüntetések. A kormány intézze a közügyeket – sugallta ez a demokratikus érzelmű közéleti személyiség –, „az emberek” pedig intézzék a magánügyeiket. Nem vette észre, hogy ez a diktatúra tömör definíciója.
Az angolszász politikai irodalom közhelye: egyrészt azt várjuk a politikusoktól, hogy gátlástalanul és keményen számoljanak le a kémekkel, ügynökökkel, diverzánsokkal, terroristákkal, a kormányzást befolyásolni akaró tőkés vállalatokkal és külföldi államokkal, haderőkkel, rázzák át az egyébként befolyásolhatatlan vélemény- és érdekcsoportokat, semlegesítsék vagy blokkolják a pártjukon belüli vetélytársakat, a hiú és megvesztegethető kartársakat, töltsék föl a kampánykasszát (ahonnan lehet, csak nyerjenek!), úgy fogalmazzák meg a célkitűzéseket, hogy tartós többséget (és saját táborukban sziklaszilárd egységet) hozzanak létre, minden eszközzel szilárdítsák meg a „nekünk” tetsző hatalmat – másrészt pedig azt, hogy legyenek nagylelkűek, tiszták, együttérzők, messze tekintők, széles látókörűek, műveltek, érzékenyek, őszinték, igazmondók, szerények, hatalomvágytól mentesek, pillanatnyilag népszerűtlen gondolatokat is merészen kimondók, taktikai megfontolásokat mellőzők, a magányt is vállalók, töprengők, szépek és erotikusan vonzók.










