Önmagamat is alig ismerem, a többieket még kevésbé, nem ítélek, legföljebb védekezem. Ez a miénk, ez a személyes magány a mindenségben. A hit, hogy része vagyunk az egésznek, egyszerre büszkeség és alázat. Eszerint minden eseménynek értelme van, és mind igazodik valami tervhez. Mindvégig építkezem, a terv percenként alakul, és közben omlás, csapás, berogyás, sorvadás. Hónaljig a múltba temetve a jövő látomásai után kapkodom, vagy a fejemet kapdosom előlük.
Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha.
A jellem képesség arra, hogy megvalósítsuk elhatározásunkat, amikor a döntésünket kiváltó hangulat már elmúlt.
Nem azok vagyunk, akinek gondoljuk magunkat, hanem akinek gondoljuk magunkat, azok vagyunk.
Egy férfi akkor kerül legközelebb önmagához, amikor eléri egy játékba belefeledkező gyermek komolyságát.
A legrövidebb út a kudarchoz, ha az ember a sikerhez akar hű maradni és nem önmagához.
A mindennapok forgatagában nagyon könnyen beleeshetünk a siker hajszolásának csapdájába: mind keményebben dolgozunk azért, hogy minél magasabbra jussunk az érvényesülés létrafokain, s csak amikor a létra tetejére érünk, vesszük észre, hogy az nem a jó falhoz támaszkodik.
Az egyik legérzékenyebb ember vagyok a földön.
Már nem ugyanaz az ember vagyok, mint aki leharapta annak a fickónak a fülét.
Nem vagyok Teréz anya, de Charles Manson sem.
Azt hiszem jobb vagyok a kamera mögött, mint előtte.
Valójában talán alig van más természetes szenvedélyünk, amely olyan nehezen volna leigázható, mint a büszkeség.
Az önismerethez nem elmélkedéssel juthatunk el, hanem cselekvéssel. Igyekezz tenni a dolgokat, és csakhamar látni fogod, milyen anyagból is gyúrtak.
A gyerekek született panteisták,világlátásukat még nem terelte valamilyen szokványos mederbe a kultúra vagy a nyelv. Az ő szemükben még isteninek tűnik az egész titkokkal és erővel teli világ. (…) Ahogy elsajátítjuk a nyelvet, elkezdjük rögzített osztályokba sorolni az érzéki észleléseinket. Meglátunk egy fát és azt mondjuk: „fa”, és úgy gondoljuk, ezzel végeztünk is. Azt hisszük, most már töviről hegyire mindent tudunk róla, és egy futó pillantást vetve rá már odébb is állunk. Közben azonban elmulasztjuk észrevenni a páratlanságát, jelenléte súlyát, léte egyedi természetét. Hályogot vonunk a szemünk elé, a szavak és az előfeltételezések ködét. Csak a szokatlan, a megrázó hatol át ezen a ködön és zökkent ki minket tespedtségünkből.
Néha kinyitjuk a szánkat, és a saját szüleinket halljuk megszólalni, s néha a gyerekeink szájából saját magunkat halljuk.
Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa. Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.
Ha valakit dicsérünk, vele egy sorba helyezzük magunkat.
Addig nem tudunk teljesen megbocsátani magunknak, ameddig szembe nem nézünk az elkövetett hibával és nevén nem nevezzük azt.
De a megbocsátás… Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak.
Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: „Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?” És valahányszor a válasz túl sok napon át volt „nem” egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell…
