1205 idézet
Önmagunk elfogadása néha azzal a felismeréssel kezdődik, hogy nem tudjuk, mit érzünk, vagy vegyes érzelmeink vannak. Ha az élmény bármelyik részét elutasítjuk, az önmagunk természetellenes elutasításához vezet: ami túl sokunk számára tűnik természetesnek.
Aki ugyanis önismerettel rendelkezik, annak a számára nincs kettősség önmaga és a külvilág között.
Sokan közülünk nem is tudnak a bennük lakozó erőről, vannak, akik nem törődnek vele, vagy egyszerűen hihetetlennek vélik; s többnyire önmagunk helyett másoktól, társadalombeli helyzetünktől várjuk a segítséget.
Minél jobban megismerjük saját felsőbb képességeinket, annál jobban szolgálják mindennapi életünket, életünk jelentősebb célját.
Bármily szánalmas legyen is az önmagunkról alkotott képünk, nem csak azért ragaszkodunk hozzá, mert megszoktuk, hanem öntudatlanul is lehetővé tesszük ezzel magunk számára, hogy másokat okoljunk azért, mert ilyenek vagyunk.
Tőlem függ, hogy a világot derűsen, kedvezőbb fényben látom-e, s önmagamat sikerül-e hasonlóképpen szemlélnem
Ha azon kesergek, amit korábban tettem, vagy attól félek, ami a jövőben történhet majd, mindegyik a JELENben okoz szenvedést.
Mindig az első lépés a legnehezebb. Az első lépés önmagunk megismerése. Elkezdeni soha nem késő.
Nyilván elég hiú vagyok, de már dolgozom rajta, esküszöm. Nem ismerek senki mást, aki ilyen keményen dolgozott volna a saját hiúságán.
Soha életemben nem verekedtem senkivel. Mindig el tudtam kerülni az ilyen helyzeteket. Brando egyszer megmutatta nekem a kocsmai verekedésekben szerzett sebhelyeit. Azt mondta, hogy az egy zsákutca, és soha ne induljak el azon az úton. De látható örömmel mesélt nekem az útról, amelyen nem lett volna szabad elindulnom. Mesélte, hogy az apja is kocsmai bunyós volt.
A menny és a pokol közötti távolság valójában a hit és a kétely közötti különbség. Abban például nem kételkedek, hogy a betegségem olyan szakmai lehetőségektől fosztott meg, amelyek nem is voltak valódi lehetőségek. Az univerzum védelmet nyújt az elutasításon keresztül.
Ha az ember nem gyakorol egy képességet, akkor az elsatnyul, elvész. Miután vagy harminc évvel ezelőtt abbahagytam szokásomat, hogy naponta egyszer hídba megyek vagy fejen állok, nem tudok többé sem hídba menni, sem fejen állni.
A mocskos tükör, amelybe minden egyes nap belenézel, megmutatja az igazat – akkor miért hazudozol még mindig önmagadnak?
Ha zaklatják az embert, de tisztában van vele, hogy miben marad alul és miben érzi bizonytalannak magát, képes lehet megelőzni bármiféle bántalmazást vagy sértést. A zaklatóval együtt nevetheti ki önmagát, ami kifoghatja a szelet vitorlájából. Ha kevésbé vesszük a szívünkre, amit a másik mond vagy tesz, elveszíti az ütőkártyáit. Az érzések csak érzések. Másfelől pedig aki biztos önmagában, az nem zaklat másokat, hanem vigyáz a társaira. Így ha valaki ránk száll, akkor jó, ha tudjuk, hogy neki is megvannak a maga problémái, amelyeket kihasználhatunk vagy akár javíthatunk is rajtuk. A zaklató legyőzésének néha az a legjobb módja, ha segítünk neki. Ha képesek vagyunk két-három lépéssel előrébb járni, akkor irányítani tudjuk a gondolkodását, és ez esetbe észre sem veszi, hogy elkoboztuk a lelkét.
Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak.
Sokan minden cselekedetükben egyetlen motívumot ismernek: hogy mit gondolnak róluk a többiek.
A gyűlölet mindig arra a valamire összpontosul, ami tudatosítja az emberben (saját) rossz tulajdonságait.
Kutatásokból tudjuk, hogy az agy életünk végéig megőrzi alkalmazkodó képességét, vagyis bármikor tudunk változtatni negatív viselkedésmintáinkon.
A változás nem mindig rossz, erről a nagynéném is meg volt győződve. Ugyanakkor nem is mindig jó. Lehet akár semleges is… vagy elviselhető. Változnak a dolgok, változnak az emberek. Én is változtam. Nekem is jogom volt hozzá. Én is akartam. Megengedtem magamnak.
Rájöttem, hogy már nem az az ember vagyok, aki keresi a kalandot, hanem az, aki fél a változástól.
