A kezdetektől azt tanítják nekünk, hogy támogassuk a bennünket kizsákmányolókat és szerintem itt az ideje változtatni a dolgokon.
Magyarul kell gondolkoznunk, és magyarul kell írnunk.
A fiatal franciát, amint hazájának politikai súlyáról vagy kulturális nagyságáról van szó, túlhajtottan szubjektív érzelmekre nevelik és nem objektivitásra. Ennek a nevelésnek lényege az, hogy mindig általános megállapításokra szorítkozik, amelyek azután, ha kell, állandó ismétlések útján a nép vérévé válnak. Nálunk ellenben nemcsak negatív nemtörődömséggel találkozunk, hanem még azt a keveset is kiölik a népből amit nemzeti öntudatként az iskolában magába szedett. A politikai mérget hordozó pockok még ezt a keveset is kilopják a nép széles rétegei szívéből, feltéve, hogy a nélkülözés és nyomor romboló munkája után erre még egyáltalán sor kerülhet.
A történelmi gondolkodásmódnak az a formája, amelyet én az iskola padjaiban ismertem meg, végigkísér egész életemen. A világtörténelem, a napjainkban lejátszódó történelmi események tehát a politika megértésének kiapadhatatlan forrása maradt számomra. Nem akartam tanulni a történelmet, hanem azt akartam, hogy a történelem tanítson engem!
A legszebb eredményt a történelemben és földrajzban értem el. E két kedvenc tantárgyamban kitűntem az osztályban.
Pályám utolsó tizenöt-húsz évében gyakran gondoltam rá: talán civil sorsom is szerencsésebben alakul, ha elvégzem a főiskolát. Az a négy év segített volna fokozatosan átkerülni a gyerekkorból a fiatalember állapotába. Szó szoros értelmében szűzen kerültem a színészlét sajátos viszonyai közé. Az kemény.
Tanár és tanítvány összehangolódása éppúgy szerencse és önfegyelem dolga, mint a házasság vagy bármely más, felnőtt és felnőtt közötti viszony.
Általában annak, hogy tud-e valaki vagy sem, a tanítani tudás a jele.
Elszégyelltem magam, hogy én talán nem is írtam, nem is köszöntem meg a tanáraimnak, és attól kezdve igyekeztem leveleket írni és megköszönni. Úgyhogy mindenkitől tanulhatunk, még egy kisiskolástól is, sosem késő. Lehet, hogy gondoljuk, de elfelejtjük a tanárainknak megmondani, hogy milyen fontosak voltak a mi életünkben. Pláne a mi korunkban, nyelték a krétát és nagyon szorgalmasan felkészültek, a kémiatanárom szemléltetett, bemutatott kísérleteket, mi meg elfelejtjük megköszönni. Fontos lenne, hogy ők is tudják, milyen fontos volt, amit tettek.
Ha a Vassarban egy tanár kérdezett valamit, általában csend volt, amíg a diákok a választ fogalmazgatták magukban. Aztán néhány kéz bizonytalanul a levegőbe emelkedett. Dartmouthban még szinte el sem hangzott a kérdés, máris minden kéz a magasba lendült. A fiúk kapásból válaszoltak, és néha tévedtek. De ott megtanultam valamit: ugrani kell a lehetőségre.
Az én tanításom nem arra van ítélve, hogy a könyvtárak porában penészedjék, hanem győztesen hasson a gyakorlati életben…, hogy a szülészeti kórházak rémképei eltűnjenek, hogy a házastárs megtarthassa feleségét, és a gyermek anyját.
A hallgatás minden. A hallgatásról szól az egész. Én így gondolom. És ez alatt azt értem, hogy mielőtt dolgozol, miután dolgozol, miközben dolgozol, a gyerekeiddel, a férjeddel, a barátaiddal, az anyáddal, az apáddal… így tanulhatsz meg mindent.
Óriási tévedés azt gondolni, hogy az iskola befejeztével soha többet nem kell tanulnunk.
Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.
Nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése. Aki másként vélekedik, annyit el kell ismernie, hogy az első benyomások a legmaradandóbbak, már amit hatéves koráig hall a gyermek, sem irtható ki belőle később.
A tanítás és a tanulás valójában két különböző feladat – két független és eltérő folyamat. A tanítás és a tanulás közöt fennálló számos különbség közül nem is az a legjelentéktelenebb, hogy a tanítás folyamatát az egylk ember valósítja meg, míg a tanulás egy másikban zajlik le. Magától értetődik? Természetesen. De érdemes elgondolkodni rajta. Mert amennyiben azt akarjuk, hogy a tanítási és a tanulási folyamat eredményesen haladjon együtt előre, akkor a maga nemében páratlan viszonynak kell fennállnia a két önálló organizmus között – valamiféle ,,kapcsolatnak”, láncszemnek vagy hídnak a tanár és a tanuló között.
Lehet a gyermeket könyvből nevelni, de minden gyermekhez más könyv kell.
Nekem napi fájdalom, hogy odajutottunk, hogy Európa első ötszáz egyeteme között egyetlenegy magyar sincs. Hát hogy? Hát hogy lehet? Ez olyan elviselhetetlen szégyen a számomra, amit nem tudok feldolgozni. És valahogy az ország ezzel a szellemi és bizonyos értelemben erkölcsi silánysággal valójában nem akar foglalkozni.
(2012. február 2 – „Húzós” c. műsor)
Úgy vélem, hogy az oktatásnak, az életnek az egyik legfontosabb tétele arról szól, hogy az ember őszintén megtalálja, mire van tehetsége, és ha azt egyszer megtalálta, akkor ahhoz legyen száz százalékig hűséges.
A kultúrát egyedül és csakis az oktatás tartja össze. Akár tapasztalat, akár tanítás révén valósítjuk meg azt a bizonyos oktatást, a kultúrát – úgy egészében véve – az oktatás alkotja.