Csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz is adni olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni és meggyőződni.
A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs, hogy ismerje az író nevét.
Akinek a könyveit százezer példányban el tudják adni, az valamit nagyon kell hogy tudjon – akkor is, ha egyesek, például a „magas irodalom” hívei, ezt kevéssé értékelik.
Amikor van egy kis pénzem, könyveket vásárolok, és ha marad belőle, akkor költök ennivalóra és ruhára.
Semmiféle történetnek nincs ereje, sem tartós hatása, ha nem érezzük, hogy igaz és ránk is találó.
A minap betértem egy könyvesboltba, hogy lássam a kulturális felhozatalt. Álltak a kötetek a stelázsikon, áttekinthetően, nézegettem őket. Három, értsd: három eladó köszöntött hangos szóval, s kánonban kérdezték: segíthetek? Tűnődésbe estem, hogy hát mégis, miként vehetném igénybe őket. A legszimpatikusabbhoz fordultam, és egy könyvre mutatva kértem, silabizálja ki a címét. Nézze meg, hány oldal. Miről szól? Szépek benne a betűk? Eléggé nagyok? A boltoson elúrhodott a rököny, hebegett, habogott, holott az imént még aktívan segíteni akart. Aggódni kezdtem, hogy elveszítheti élete értelmét, ezért megkértem, legyen oly szerfelett kedves, és mutasson nekem egy A betűt. Reszkető ujjal rábökött. Kedvében akartam járni, ezért hosszan örvendeztem az A-nak. Hogy az milyen finom, sikkes, kupolás betű! A pasas megorrolt rám, s azzal vádolt, hogy hülyét csináltam belőle. Én?!
Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.
Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz.
Még most sem tudom, hogy mi belőlem az eredeti és mi az, amit a könyvekből kaptam.
Igazán jól megértette, hogyan érez Grace a könyvei iránt. Ő is hasonló volt fiatalkorában. Minden adandó alkalmat megragadott, hogy elmenekülhessen a fantázia világába, ahol a hősök mindig győzedelmeskedtek. Ahol a démonokat és a gazembereket legyőzték. Ahol az anyák és az apák szerették a gyerekeiket. A történetekben nem volt éhség, nem volt fájdalom. Szabadság volt és remény. Ezekből a történetekből sajátította el a könyörületet és a kedvességet. A becsületet és a tisztességet.
Megszokta már, hogy örömét lelje a magányban, amit hamar benépesített az általa olvasott könyvek szereplőivel.
Olyan könyvet akartam írni, amilyet magam is szívesen olvasnék.
Csüggedt pillanataiban kellett neki a könyv különös hatalma, amely mellesleg világrészek és évszázadok kapuit nyitotta tágra, mellesleg a humor mérhetetlen komolyságával és félisteni bátorságával állt az ember mellé, lényegében pedig nem jóakaratot és vigasztalást nyújtott, hanem erőt adott; szilárd, rádióaktív magja cselekvő szakadatlansággal sugározta a titkot: hogy az élet mégis nagyszabású dolog.
Az igazi könyv nem a könyvespolcon lakik, hanem a párna alatt, az éjjeliszekrényen, az ágy mellett a padlón, a kocsi kesztyűtartójában, a télikabát zsebében, a strandtáska mélyén naptejek és jégkrémpapírok tőszomszédságában vagy éppen (urambocsá’) a vécéablakban.
Mondd meg, melyik könyvet tartod éppen a latrinán, s megmondom, hogy vagy.
Ösztönösen kifejlődött benne a világ legkellemesebb szokása, az olvasás; nem is tudta, hogy ezzel menedéket épít magának az élet összes bajai elől, de azt sem tudta, hogy ilyen módon valótlan világot alkot magának, amely a valódit nap nap után keserűnél keserűbb csalódások forrásává teszi.
A legnagyobb gyilkosok megússzák, azután boldogan élnek, míg meg nem halnak. A jók ráfizetnek, mind pórul járnak a végén. Olykor a legkülönbek is. Bizony, így van ez. Miért lenne a könyvekben örökké másképp?
Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőnek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat.
Mindig legyen két
jó könyv kezedügyében:
ezt írd, azt olvasd.
