Valahogy azt hisszük, hogy az írók mindig és mindenhol írnak. A vendéglőben a szalvétára, a vonaton a jegyre, az uszodában a bérlet hátuljára, a hivatal folyosóján várakozva a mandzsettára és így tovább.

Olyan az asszony, mint a tej. Selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik, és úgy megfosat, hogy a lelked a porceláncsészére fröcsöl.

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Meg aztán mit számít, hogyan esnek meg a dolgok, attól a perctől fogva, hogy megestek?

Az igazi könyv nem a könyvespolcon lakik, hanem a párna alatt, az éjjeliszekrényen, az ágy mellett a padlón, a kocsi kesztyűtartójában, a télikabát zsebében, a strandtáska mélyén naptejek és jégkrémpapírok tőszomszédságában vagy éppen (urambocsá’) a vécéablakban.

A férfi ott kezdődik, mikor daliás termete fonnyadni, haja őszülni kezd, álmatlanság támadja meg, végrendeletet ír, és kékesszürke tekintetébe olyan fájdalom fészkeli be magát, amilyen a megvert gyermek szemében ül.

A boldogságnak és a sikernek egyetlen titka van: mindenbe bele kell szarni. Sőt, fosni. Minél magasabbról. Nem szabad hálát várni, se hálásnak lenni. Nem szabad megbocsátani, de megbocsátást várni se. Senkit sem szabad közel engedni, semmit sem szabad komolyan venni, semmit sem szabad elhinni.