Az olvasás – ha élvezetet okoz – segít élni. Átélni és túlélni is.
Könyvek révén sokan lesznek tudóssá az iskolán kívül is, könyvek nélkül viszont senki nem lesz tudós, még az iskolában sem!
Az emberek valamilyen érthetetlen oknál fogva szeretik, ha olvasmányaikban műkedvelő badarságokat mesélnek arról, amit ők személyes tapasztalataik alapján jól ismernek.
Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betűket, aztán úgy érzem: én vagyok a mese és a könyv az olvasó.
Inkább legyek szegény egy könyvekkel teli kunyhóban, mint egy olyan király, akiből hiányzik az olvasás szenvedélye.
Minden könyv más, pedig mindegyikben ugyanazok a szavak vannak. Csak más sorrendben. Az írók azt a néhány betűt rakosgatják ide-oda, mégis rengeteg mindent el tudnak mondani! (…) Azt gondolná az ember, hogy egy idő után már nem is tudnak új sorrendet kitalálni.
Olvasni nem azért érdemes, hogy „műveltek”, hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.
Az író ne legyen nekem személytelen, száraz. Ne a könyvén kívül álljon, oldja fel magát a sorokban, teremtse meg számomra azt a hangulatot, amelyben ő írását lejegyezte. Ha ezt nem teszi meg, a könyvét izzadságszagúnak érzem.
Könyv vigasztal bajban,
ha beteg vagy gyógyít,
jót tesz azzal, ki kínlódik.
Az, aki csak olvasni tud, nyugodtan nevezhető analfabétának, ha nem tudja, mit olvas.
Csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz is adni olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni és meggyőződni.
A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs, hogy ismerje az író nevét.
Akinek a könyveit százezer példányban el tudják adni, az valamit nagyon kell hogy tudjon – akkor is, ha egyesek, például a „magas irodalom” hívei, ezt kevéssé értékelik.
Amikor van egy kis pénzem, könyveket vásárolok, és ha marad belőle, akkor költök ennivalóra és ruhára.
Semmiféle történetnek nincs ereje, sem tartós hatása, ha nem érezzük, hogy igaz és ránk is találó.
A minap betértem egy könyvesboltba, hogy lássam a kulturális felhozatalt. Álltak a kötetek a stelázsikon, áttekinthetően, nézegettem őket. Három, értsd: három eladó köszöntött hangos szóval, s kánonban kérdezték: segíthetek? Tűnődésbe estem, hogy hát mégis, miként vehetném igénybe őket. A legszimpatikusabbhoz fordultam, és egy könyvre mutatva kértem, silabizálja ki a címét. Nézze meg, hány oldal. Miről szól? Szépek benne a betűk? Eléggé nagyok? A boltoson elúrhodott a rököny, hebegett, habogott, holott az imént még aktívan segíteni akart. Aggódni kezdtem, hogy elveszítheti élete értelmét, ezért megkértem, legyen oly szerfelett kedves, és mutasson nekem egy A betűt. Reszkető ujjal rábökött. Kedvében akartam járni, ezért hosszan örvendeztem az A-nak. Hogy az milyen finom, sikkes, kupolás betű! A pasas megorrolt rám, s azzal vádolt, hogy hülyét csináltam belőle. Én?!
Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.
Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz.
