Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.
Amit nekem adtál, azt én elfogadtam
És hittem benned, pedig nem is tudtam
Hogy hitem örökre megmarad
Semmim sincs, csak te vagy.
Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
(…)
Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem, s lettél egyszerre társa.
Nem bánom, ha csak hangszered leszek,
sem azt, ha mostanáig másé voltál,
nem bánok férjet, gyermeket… ha kell,
áldozz fel, csak legyél te az oltár.
A csoda Te vagy. Eged aranya
Rám is poroz talán majd valaha!
Egyszer azt álmodtuk, hogy idegenek vagyunk. Fölébredtünk, hogy lássuk, mennyire drágák vagyunk egymásnak.
Ha nem ismertük volna egymást!
Ez is előfordulhat, kedvesem, lásd,
mit tett a Sors érette, érezed,
hogy így szeressünk, s mi legyünk ezek?
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
A harc alább hagy bennem,
De nem felejtek semmit,
És kezdeném is újra.
Neved szép betűit
Ámor homlokomra írta.
Menekülj, mert bűvös körbe zárlak,
Hogy rabságodban szerelmet tanulj!
Miközben alszol, én az esőben állok, és nézem, ahogy a cseppek a hajamról az arcodra hullanak, és te mintha mosolyognál álmodban, de mégis néma vagy.
Ígérd meg azt, hogy kezed kezemből vissza nem veszed,
s akkor is szeretni fogsz, mikor már én is vén leszek.
A hangod akkor legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak,
Mondd, szeretsz, szeretsz… Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress…
Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog
Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe,
Tündérmeséim édes Hófehérje.
Mint ezüst gyík villan setét mohákon
Alakod úgy illan át hűs szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,
S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.
Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
