Ha tényleg írónak tartanám magam, akkor nem forgatókönyveket, hanem regényeket írnék.
Az élet legnagyobb kincse a barátság és az irodalom.
Hirtelen hülyeségnek találtam, hogy bárkit is érdekeljen, hogy én mit gondolok valamiről. Ami az íróban a legjobb, az ott van a papíron. A többi általában értelmetlenség.
A világ tele van irodalmi gengszterekkel, és minél tehetségtelenebbek, annál többet gengszterkednek.
– A nagy írók élnek, és közben figyelik, hogyan élnek mások.
– És mit csinálnak a rossz írók?
– Pénzt.
Ha pokolra jutok, biztos, hogy csak írókkal fogok találkozni odalent. És ennél semmi sem lehet rosszabb.
Életemben először fordult elő, hogy a közönség megértette a verseimet. Ez ki is józanított, úgyhogy innom kellett még.
Alkohol idézetek, Charles Bukowski idézetek az alkoholról, Irodalom idézetek
Van egy nagy probléma az írókkal. Ha egy írónak kiadták az írásait, és sokat eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és csak közepes mennyiséget adott el belőle, azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és épp hogy csak eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak sosem adták ki az írásait, és neki se volt pénze arra, hogy kiadja, akkor pedig azt gondolja magáról, hogy szenzációsan jó író. Az igazság azonban az volt, hogy nagyon kevés a valódi nagyság. Sőt majdhogynem nem is létezik.
Az olvasás segít minket belehelyezkedni más emberek életébe. Az irodalom hidakat épít: A világunkat nagyobbá, nem pedig kisebbé teszi.
A legrosszabb, ami egy íróval történhet, ha ismer egy másik írót. Annál rosszabb már csak az, ha több írót ismer. Mert úgy olyanok, mint a legyek ugyanazon a trágyadombon.
– Sokat írsz a könyveidben az ivásról. Szerinted neked segít az ivás az írásban?
– Nem. Én történetesen csak egy alkoholista vagyok, aki azért lett író, hogy ráérjen délben felkelni.
Alkohol idézetek, Charles Bukowski idézetek az alkoholról, Irodalom idézetek
Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.
Szárnyalni szeretnék. Szerintem sikerült is. Nap mint nap szárnyra kapok, és a szívem költészete repít a magasba. A költészet egész életemben velem volt. A nagymamámban, a nagypapámban, az édesapámban, az édesanyámban született. A fivéremben, Wesley-ben született. Nekem adta a költészetét és a szárnyait, én pedig neki a sajátomat. Az enyém a tiéd, a tiéd az enyém. Ezek a szárnyak, az emberi drámán való felülemelkedés képessége egy halhatatlan és láthatatlan lélek ajándéka, amelyet olyan tisztán hallunk és látunk mint Stevens galambjait. Látjuk a lelket a ködben, halljuk a lelket a kövek némaságában. Csiszolgassuk a köveket – miattuk lehet nemes az életünk. Érezzük a lélek jelenlétét, valahányszor szeretünk, valahányszor megbocsátunk, valahányszor a megértés didalmaskodik a gúny felett, valahányszor a részvét legyőzi a keserűséget.
Marlon Brando mindig kedélyes volt a munka során. Esténként viszont csendben gyászolta magánélete tragédiáit. Néha behívott magához, hogy együtt üldögéljünk. Megkért, hogy olvassak neki verseket. Lehetett Yeats vagy Walt Whitman vagy akár egy Shakespeare-szonett. Nem számított. Csak szép nyelvezetet akart hallani.
A líra bármikor meg tudja nyugtatni a lelkemet, felfalja és újrateremti. Az egyik reggel A romlás virágait olvastam Baudelaire-től, és a hullámverést hallgattam. Akkor épp A lélek hajnala következő mondatába voltam szerelmes: „Elérhetetlenül Átszellemült Egek / Azúrja int nekik…”
Amikor a hatalom az arrogancia felé visz, a költészet emlékezteti az embert a korlátaira. Amikor a hatalom leszűkíti az ember érdeklődési körét, a költészet idézi fel számára a létezés gazdagságát és sokszínűségét. Amikor a hatalom megront, a költészet megtisztít.




