Nem kétséges, egyetlen retorikai vagy költői mű sem önnön minősége alapján ítéltetik meg, hanem sokkal inkább azon hatás alapján, amelyet olvasóira gyakorol, mégpedig oly módon, hogy amikor az olvasó ítéletet alkot róla, nem magát a művet veszi alapul, hanem mintegy saját személyiségéből indul ki.
A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva.
Az, hogy egyszerűen tudjon írni az ember, bátorság kérdése is, mert nagyon könnyen le lehet bukni, ha ellenben bonyolult fogalmi és elméleti nyelvvel bástyázza körül a mondandóját, könnyen elbújik benne a hülyeség.
Az írásban az a jó, hogy nyugi van, csak belül hisztériázol, csak a saját tehetségtelenséged bosszant. Ilyenkor a te ritmusod szerint történik minden.
A kritikus az, aki gyorsan olvas, arrogánsan, de sohasem bölcsen.
Ha valaki a mai világban könyvet ír, az vagy bolond, vagy javíthatatlanul optimista. A visszajelzés reménye kisebb, mint a tengerbe dobott palackban rejlő üzeneté.
Egy írónak azt kell papírra vetnie, amit lát és érez, függetlenül a következményektől.
A költőnek az a szokása, hogy azt, amit hisz, azt megírja, függetlenül attól, hogy mi fog történni.
Most már tudom, hogy minden író amatőr, és az egyetlen közös vonásuk az, hogy nem tudják, hogy kell regényt, novellát vagy akár verset írni.
Költők: akik fantáziával dolgoznak s meséket szőnek; írók: akiknek a költés nem főfoglalkozásuk, hanem akik esztétizálnak, kritizálnak, essayt írnak, tehát okos emberek. Így kerültem én annak idején a költők közé, mint a képzeletemből élő tollforgató. Ámbár csak a novelláim mesék. A természetről csupa igazságot írok, költői mezbe öltöztetve.
Ha a szerzőt nem indítja meg a műve, hogyan várhatná el ezt a közönségtől?
Köztudomású, hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!
„Költő hazudj, de rajt` ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.
Azt gondoljátok: a költés szekér.
Mely ballag széles országútakon?
Sas a költés; hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
Fogj tollat és írj, hogyha van erőd
Haladni, merre más még nem haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
S vágd a földhöz silány dorombodat.
Nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján. A történetírót és a költőt ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (mert Hérodotosz művét versbe lehetne foglalni, és versmértékben ugyanígy történetírás maradna, mint versmérték nélkül), hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.
A papírra vetett gondolatok általában semmi egyéb, mint a gyalogos nyoma a homokban; látni ugyan útját, melyen járt, de ahhoz, hogy megtudjuk, mit látott útjában, a magunk szemeit kell használnunk.