Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak.
Irodalom idézetek
A legtöbb író lopásból él. Ha egyebet nem lophat: elorozza szomszédja élettörténetét.
Az írói tehetség születési véletlen. Csakhogy mennyi munka, szenvedés, kétely, reménytelenség kell ahhoz, hogy a születési véletlen számunkra, az olvasók számára, az emlékezés, a tapasztalat és a gyönyörűség forrásává váljon! Az olvasó nemcsak az író tehetségének, de szenvedéseinek, kételyeinek, nehéz munkájának is haszonélvezője.
Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rögtön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Úgy kell írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani központozást, jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De csak egyszer írunk. Ez biztos.
Egyszóval, az irodalom az én utópiám.
A versek olyanok lehetnek, mint az emberek. Néhányat azonnal megfejtesz. Másokat meg nem – és soha nem is fogod.
Néha maradnak örök titkok az életben. Következésképp a regényekben is.
Üzletben a szerzőt boldoggá teszi saját művei látványa, antikváriumban boldogtalanná. A legfájdalmasabb természetesen az, ha dedikált kötetre bukkanunk. Dedikált kiadvány áruba bocsátása sértésszámba megy.
Az ideológia olyan méreg, mely az író tehetségét azonnal közömbösíti.
Eléggé hosszú ideje annak, hogy a vers végén rímek vannak. Viszont annak is már hosszú ideje, hogy a vers végén rímek nincsenek. A költészet tehát ilyen is, meg olyan, is csermelypatak de hönpöjgő folyam is. A kis cseppben jól benne van a parsprotótó, jól tudja ezt minden alkotó. Ami a szívét nyomja, az a száján távozik el az ihlet óráján. De azért van a költőnek foga, hogy legyen mivel összerágnia.
Milyen szép volna, milyen nagyon-nagyon szép, ha a magyar irodalom visszanyerné függetlenségét és szabadságát attól a kulturális-hatalmi szisztémától, amellyel szemben most vesztésre áll, mert részt vesz benne, vagyis kiszolgálja. A kortárs irodalom nagy része ugyanis (tehát a nagy része, azaz nem az egész) az újkapitalista Magyarországon vakon adta át magát ennek a szisztémának, az általa hirdetett törvényeket megfellebbezhetetlen törvényekként tiszteli maga is, holott éppen az a helyzet ezekkel a törvényekkel, hogy nem megfellebbezhetetlenek. Kinek hitték el a művészek, hogy művészetet csak „sikeresen” lehet művelni? Kinek hitték el, hogy ahhoz, hogy egy könyv elérje célját és olvasóit, feltétlenül ítélethozókra van szükség? Miért mentek bele abba, hogy a kritikusoknak, a szerkesztőknek, a könyváruház-tulajdonosoknak etc. ekkora hatalma legyen? És kinek hitték el, hogy ők valóban művészek?
Az ember semmi másról nem tud igazán beszélni, csak a jelenkoráról. Könyveimben az idő egyfajta általános jelen, nem érdemes számon kérni tőlük konkrét történelmi korszakokat. Ha elolvassák őket, tényleg fontos az, hogy a huszadik századnak melyik szögletében játszódnak!? Huszadik század, ennyi elég. És elég is volt belőle nagyon.
Hogyha én gondolkodó emberek műveit olvasom, akkor az gondolkodásra inspirál engem, de ugyanakkor kategóriákat teremt számomra, nem enged szabadon.
Nézem, forgatom a kortárs irodalmat, együttérzésből és tiszteletből, de ilyenkor néha tényleg azt érzem, hogy mi az ördögnek foglalkozom én ilyen dolgokkal? Miért nézem, miért forgatom? Ott az a tér, amelyben teljes egyenjogúság áll fenn. Ott van a kövek, a növények, a kristályrendszerek s az elvillanó létezés, a madárhangok, a hullócsillagok, a gyermeksírás, a lerészegedés, meg mondjuk … a patakcsobogás világa. A figyelmemet tehát, hisz talán alig van már időm, visszafelé, erre a térre és erre a világra kellene terelgetnem. Ott meg úgyis tök egyedül vagyok. Mindent egybevéve nem érzem igazából, hogy a könyveimnek volna egyfajta valahová vezető rendje.
Szívesen odaszólnék a mai íróknak: „Uraim, ahelyett, hogy minduntalan szellemességekkel tömik szereplőiket, helyezzék inkább olyan körülmények közé, amely valóban szellemmel telíti őket.”
Rajtad kívül nincs jobb barátom, mint az egyedüllét. Eközben minden társalgásomat kizárólag az irodalommal folytatom.
– Ön tud görögül?
– Nem, uram, egy árva szót sem.
– De hát nem azt mondta az imént, hogy Philoxenosz művét fordítja, ő pedig görögül írt?
– Igen, uram, de nem fontos ismerni valamely nyelvet, hogy fordítsunk belőle, hiszen úgyis azok számára fordítunk, akik nem értik az eredetit.
Talán önök is olvasták Arthur C. Clark idevágó regényét. A gyermekkor vége a tudományos-fantasztikus irodalom csekély számú remekműveinek egyike. A többi remekművet magam írtam.
Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások – a Moby Dick, a Huckleberry Finn, a Búcsú a fegyverektől, A skarlát betű, A bátorság vörös kokárdája, az Iliász és az Odüsszeia, a Bűn és bűnhődés, a Biblia és A könnyűlovasság támadása – mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni?
Több írón nőttem fel Balzactól Shakespeare-ig. Tisztában vagyok vele, hogy az utcáról jövök, nincs magasabb iskolai végzettségem, de sokat olvastam, és az orosz irodalom áll hozzám a legközelebb. Az olvasásnak köszönhetem, hogy életben vagyok.
