Mindnyájan hazudunk. Mindnyájan, akik élünk.
A mi társadalmunkban nem szabad hazudni. A hazugság majdnem hasonló az objektív törvényekhez. Függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, akaratunktól függetlenül kerül napvilágra, és akkor pusztít, rombol, elsöpör mindent az útjából.
Akaratom ellenére egy hazugságrendszert építettem magam köré, abban a reményben, hogy falain nem törhetnek keresztül a tények. Íme, most itt állok tanácstalanul, védelmi rendszerem falait töri, bombázza az igazság.
Minél makacsabbul bizonygatod az ártatlanságodat, annál biztosabbak benne, hogy hazudsz.
A hazugság mindig visszaüt. Váratlanul és mindig akkor, amikor nem számítunk rá. A hazugság függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, és úrrá lesz rajtunk. Testünkön, lelkünkön. Félünk és hazudunk. De hogy hazugságaink miatt mások elrohadnak, az már minket nem érdekel. Csak nekünk ne történjék bajunk. Csak mi éljünk nyugodtan.
A hazugság elpusztítja az embert, megöli a boldogságot. A hazugság ingovány, nem lehet rá építeni.
Okkal hazudik mindenki. Beválik, és működteti a társadalmat. Ebben különbözünk az állatoktól.
A hazugság emberi dolog, ezért hazudunk egymásnak (…). Vannak „szent hazugságok”, amikor az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is a hazudás. „A hazugság bennünk él, emberekben (…), a hazugság hordozói mi vagyunk.”
A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? (…) Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.
A világon mindenkink joga van két nagy hazugsághoz. Az egyik jogos hazugság, hogy másnak mutassák magukat a környezetük, vagy az egész világ előtt, mint amilyenek valójában. A másik jogos hazugság, hogy másnak lássák önmagukat, mint amilyenek valójában.
Egy nőnek néha nagy szüksége van hazugságra. A nőknek meg kell magukat védeniük, és a hazugság ebben jó fegyverük. De három olyan személy van, Madame, akinek az igazat kell vallania. A gyóntató atyjának, a fodrásznak és a magándetektívnek.
A hazugság önmagad előtt akkor is megszégyenít, ha mások előtt sikered volt vele.
Az igazságot a hazugság nem tudja megmásítani, legfeljebb betakarni – de ezt sem örökké.
Pontosan értem, hogy a bajok elrejtése hazugság. Nagyon utálom, hogy úgy kell tennem, mintha egy tökéletes család tökéletesen boldog gyereke lennék. Azt gondolom, ha felnőtt leszek, én mindig őszinte leszek. Azt is meg fogom mondani, ha rossz valami, mert a hazudozást mindennél jobban utálom.
Boldog az ember, ha igazán ember,
és nem ismeri útját a hamisságnak.
A hazugság nem mindig a bűntudat jele (…). Vannak született hazudozók is.
Hazudni nemhogy a Büntető Törvénykönyv, de még a Tízparancsolat szerint sem bűn.
Nem tudom, érezted-e már a becsapottság, a kiszolgáltatottság érzését. Olyasmire gondolok, amikor rádöbbensz arra, hogy az lopott meg, akiben nagyon bíztál, akihez mindig tisztességes, őszinte voltál, akinek minden szavát, minden cselekedetét aranyfedezetként fogadtad el. Ezt éreztem én akkor. Azt, hogy becsapott. Mindig őszinte voltam hozzá, nem titkoltam el előtte érzelmeimet, lelkem legtitkosabb rezdülését is elmondtam neki, és megnyugvással fogadtam bölcs ítéletét, mert hittem, hogy igazat mond. Akkor azon tűnődtem, hogy ismeretségünk óta mikor és mit hazudott nekem. Ennek ellenére szerettem volna hinni benne, szerettem volna, hogy megérzéseim ne igazolódjanak.