A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot.
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
És mindent itt hagyok.
Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.
Gondolataim az Atlanti-óceán partjáról szüntelenül hazaszállnak a Duna-Tisza partjaira, édes hazámba, melyet számunkra a világ legszebb országa sem pótolhat. Itt naponta láthatom a tengert, eredeti élethivatásom annyira kedvelt életelemét és gyönyörködhetem benne. Ám gyakorta behunyom szemem, és gondolatban keletre fordulok. Mély a tenger és végtelen… De mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz és végtelenebb a vágyódásom, mely a magyar földre és a magyar nép körébe hazavonz!
Egy ember élete (…) szilárdan kell hogy gyökerezzen a szülőföldben, hogy magába szívhassa a gyengéd szeretetet a táj és az ott élők szorgos munkája iránt, a tájat betöltő hangok és az övéi beszédének jellege iránt, hogy első otthona soha semmivel össze nem téveszthetően ismerőssé váljon, ha majd kitárul számára a világ.
Nézd a szemeimet, minden kiderül, kár mondani már,
A magyarság szívbe menekül, úgy is jót talál, úgy is jót talál.
Ahogy az erdeinket pusztítják
Úgy pusztul vele a népünk
S mikor az utolsó fát kidöntik
Akkor lesz nekünk is végünk.
(…)
Megmondom én, hogyan lehet
Hogy magyarként éljük a jövőt:
Ameddig azok döntik
Mi ültetjük addig a fenyőt.
Minden ország kultúrája lengje körül a házamat. De egyik se szakítson el szülőföldem talajától.
Azt akarom, amit ők akarnak, és amit mindenki más, aki átjött ide, és kiadta a belét, és feláldozta mindenét, amije volt. Azt akarom, hogy a mi hazánk, úgy szeressen minket, ahogy mi szeretjük őt! Csak ennyit akarok.
Tudom, hogy a magyaroknak nehéz összetárást hirdetni. Mégis meg kell tennem ezt is. Tehetem, mert bár nem visz rá a lázadó, büszke, egyéni természetünk, felbuzdulásunkban mégis mindig össze tudtunk fogni és ha ököllel az asztalra vágtunk, mondván: „most pedig ezt csináljuk”, csodákat tudtunk művelni. Most pedig olyan időket élünk, amikor mindnyájunknak az asztalra kell csapni, hogy „most pedig összefogunk”.
Bús magyarok imádkoznak, hallod, Atyánk, hallod?
Se testünkkel, se lelkünkkel nem kívántuk a harcot.
Megbocsátunk mindazoknak, akik reánk törtek,
Csak még egyszer add vissza a drága magyar földet!
Mindenkinek megvan a maga Trianonja, Erdélye, lecsatolt, elvett, elvesztett nemzetrésze, de ez sovány vigasz (…). Minden történelmi adat, minden háború, minden békekötés, minden elvesztett és megnyert ügy mögött, és minden centiméter kiigazított határ mellett emberek vannak. Emberek, akik élni szeretnének, és azt akarják, hogy egyszer majd a szülőhazájuk földje fogadja be őket.
Engem két dolog köt össze testileg és lelkileg az országgal, az egyik a magyar kultúra, amelyet szeretek és művelek a magam módján; a másik pedig a föld.”
Sosem felejtem el, honnan származom, sosem felejtem a gyökereimet. Teljesen mindegy hol élek, angol vagyok, ez ilyen egyszerű.
Ablakból kémlelt, édes Mennyország,
Titokban nézted furcsa járását,
Álmodtál róla, nem vált valóra,
Csak nézted, hogyan megy tovább.
Mint a villám tépte, magányos fenyő,
Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér,
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél.
Mint a leszakított, haldokló virág,
Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág,
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered,
Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled.
Hideg télben, az esti szélben
A szó megszakad, benned ragad
A fenyő színe, a kenyér íze,
Az ősök dala, a szíved szava,
A szülőföld hív haza.
A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.