Nincs nagyobb fájdalom, mint egy gyermek elvesztése.
Pár fájó érzés a szívverésnek utat adva született
Pár dobbanásban fogalmazódott meg ez az üzenet
Így egy művészlélek művészettel minden érzést feltár
Ettől a fájdalomtól lesz ez most egy szenvedélyes leltár.
Belül én már rég meghaltam,
csak a maszkom él,
belül én már rég meghaltam,
egy maszk nevet feléd.
Ráleltem egy paradoxonra: ha addig szeretsz, hogy az már fáj, akkor nem marad fájdalom, csak szeretet.
Hosszú éveket töltöttem el terápiával különböző pszichiátereknél, és az egésznek az volt a célja, hogy megzabolázzák a vágyaimat, különösen a pusztítás iránti vágyamat, ami Iron Mike-ot csinált belőlem. Iron Mike túl sok fájdalmat okozott nekem, túl sok pert akasztott a nyakamba, túl sok gyűlöletet idézett a fejemre, stigmát rajzolt a homlokomra, erőszaktevőnek állított be, első számú közellenséggé tett.
Tupac képviselt minket, feketéket, azt, ahonnan jöttünk, és amit próbáltunk eltitkolni. Voltak zsidó barátaim, akikkel előfordult, hogy megláttak egy zsidót, és azt mondták rá, hogy „túl zsidó”. Egyes feketék ugyanezt gondolták Tupacről. Ő maga volt az a keserűség és frusztráció, ami mindnyájunkban ott volt, és amit mindnyájan próbáltunk eltitkolni, nehogy az emberek tudomást szerezzenek róla. Nem számít, milyen gazdag vagy, vagy mekkora hatalmad van, akkor is vadásznak rád. Tupac azokról a feketékről beszélt, akik belefáradtak abba, hogy elnyomják őket és nincs semmijük. Tupac a pofánkba vágta rabszolga-örökségünket, és a legtöbb fekete tisztelte az erejét emiatt. A tudtunkra adta, miért is kellene dühösnek lennünk.
Ki emlékszik a fájdalomra azután, hogy elmúlt? Mindössze árnyékot hagy maga után. Még csak nem is az elmében. A húsban. A fájdalom megjelöl, de túl mélyen, hogy láthassuk. Megfeledkezünk róla.
A sikerem leginkább a szegénység miatt érzett szégyenemből fakadt. A szegénység szégyenfoltja minden másnál több gyötrelmet okozott nekem életemben.
A fájdalom tűrése a harcos igazi fegyvere. Légy mestere, és senkinek nem lesz hatalma fölötted!
Rengeteg trauma ért kiskoromban. Gyűlöltem a megaláztatást, amikor a nagyobbak terrorizáltak. Ez az érzés örökké elkíséri az embert. A reménytelenség szörnyű érzése. Ezért mutattam mindig a világnak, hogy egy gonosz, kegyetlen vadállat vagyok.
Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.
A nevetés felüdít, könnyebbséget hoz, és enyhíti a fájdalmat.
Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.
Életem egyik legnagyobb fájdalma, hogy sosem fogom látni magam élő fellépésen.
Szól a szem, bár hallgat a száj,
És beszéli, belől mi fáj.
Az emlékeit vesztett fájdalom
néma, sötét órákhoz hasonló,
melyekben nincs madárdal,
csak tücsökciripelés.
A régebbi sérüléseim szoktak gondot okozni, amik néha fájni kezdenek, miközben akciójelenetet forgatok. Sajnos ezekkel szemben tehetetlen vagyok. Túl sok csontomat törtem el, és túl sok izmom szakadt már át ahhoz, hogy fájdalom nélkül megúszhassam a dolgot.
Amiért könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod
A fél krajcárt sem érő bölcsességet.
A tested dolgozik naphosszat,
a kezed megágyaz éjszakára,
a lelked fárad, sose pihen
és már te sem mosolyogsz.
De nem hibáztatlak
a fájdalmaimért.