Találj mindig új ösvényeket magad előtt – új kihívásokat, hogy ösztönözzenek. Új fejezeteket az életben, hogy elgondolkoztassanak, és új változásokat, hogy próbára tegyenek.
Változtasd meg az életed, még ma! Ne kockáztasd a jövőt, cselekedj most, késedelem nélkül.
Magadnak kell utat vágnod a világban; a magad erejére támaszkodj, ha végig is akarsz menni rajta.
Élni akarom az életem, hogy az éjszakáim ne sajnálkozással legyenek tele!
Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához.
Az élet értelméről nem töprengeni kell, hanem meg kell teremteni.
Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba.
Az élet olyan, mint a motor. Be kell rúgni, másként nem megy.
Mi ez a kivagyiság, mikor a lényeg az,
Hogy kinek látszol, és kinek játszol,
Hiszen elmúlsz húsz, és elmúlsz negyven,
És elmúlsz lassan, szépen és csendben.
Kell egy kis áramszünet
Időnként mindenkinek,
És aztán megint mehet
Minden tovább.
Nyomtalanul nem múlik el az élet,
Valaminek mindig történnie kell.
Látod, a szemem alatt már
Ott van néhány ránc, én mégis
Az vagyok, akinek engem látsz.
Aki nem vak, látja, mi a lényeg,
Annak tiszta a kép:
Kötélen táncol az élet,
Alatta tátongó szakadék.
Úgy érezte, az egész élete álom, s néha elgondolkodott afelől, vajon kinek az álma lehet, és hogy az illető élvezi-e.
Álom: játék, mint az élet… Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.
Azt hiszem, a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem sok kifogásom lenne ellene.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Épp a szenvedés az élet. Szenvedés nélkül ugyan mi élvezet volna benne; egyetlen végtelen hálaadás lenne, ami istenes dolog ugyan, de egy kicsit unalmas.
Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.