Egy kicsinyke gondolat is elég ahhoz, hogy valakinek az egész életét kitöltse.
Erről szól az élet, hogy minden egyes reggel előtted a döntés. Mindent megváltoztathatsz.
Ha az élet hosszú útján a vándor nem talál magánál jobb vagy legalább magához méltó társat, hadd menjen örömmel, hisz a bolond nem segítheti az útját.
Az élet oly` rövid, hogy az ember ne fossza meg magát az örömtől, még ha az öröm veszélyt rejteget is!
Az út, mely a városba vezet, kénytelen megmászni a hegyoldalt és leereszkedni a lejtőn, alkalmazkodik a talaj változataihoz; de a talaj változatai nem okai az útnak, s nem adták az irányát. Minden pillanatban szolgáltatják neki a nélkülözhetetlent, a földet, melyen halad; de ha az egész útat nézzük, és nem annak egyes részeit, akkor a talaj változatai többé nem egyebek, mint akadályok, vagy késedelmi okok, mert az út egyszerűen a városba akart jutni és legszívesebben egyenes vonal lett volna. Így vagyunk az élet fejlődésével s a körülményekkel, melyeken áthalad, csakhogy a fejlődés nem rajzol egyetlen utat, s irányokba szakad anélkül, hogy célokat szemelne ki, végül mindig teremtő marad, még akkor is, mikor alkalmazkodik.
A jelen a múlt lenyomata, minden, ami benne van, következmény, okozat.
Mindig is élni akartam, ez segített át a nehézségeken.
Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.
Az embereknek életük értelmét a művészet fejti meg. Megmagyarázza nekik, hogy miért is élnek, felvilágosítja őket hivatásukról és ezért vezetőjükké lesz a létben.
Az a fontos, hogy érezz, szeress, remélj, remegj, élj. Elsősorban ember légy, s csak aztán művész.
A lemondás az az ajtó, amelyen mindenkinek át kell lépnie, hogy megtalálhassa a szenvedélyt. Lemondás nélkül a szenvedély középpontjában az ember élvezetek és izgalmak utáni sóvárgása áll. Lemondással azonban a szenvedély egyenesen magára az életre irányul – spirituális értelemben a szenvedély: hagyni, hogy az élet folyójának örökkévaló és soha véget nem érő áradata magával ragadjon.
Amikor végre megtaláljuk azt, ami hiányzott az életünkből, úgy becsüljük, mintha még abban a pillanatban el is veszítenénk. Hogy azután ez a pillanat milyen hosszúra nyúlik, az már nem feltétlenül rajtunk áll.
Amikor úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember eltervezte, az élet mindig közbeszól és tesz arról, hogy ne legyünk nyugodtak, gondoskodik arról, hogy ismét legyen veszítenivalónk.
Furcsa az élet. Mindig a legkézenfekvőbb dolgokról derül ki a végén, hogy mégsem úgy van, ahogy gondoltam.
Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intéztek, és föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személy fölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.