És mikor csók közben magad vagy –
szerelmed véget akkor ér.
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Ha eddig azt gondoltam, a hangja elképesztő, mert csendbe burkol, ha azt hittem, felülmúlhatatlan, ahogy az érintése élettel tölti meg a bőrömet, nos a csókja… a csókja nem is evilági. Bár szakértő nem vagyok, mivel csak néhány sráccal csókolóztam őelőtte, lefogadom, hogy egy ilyen csók, ez a csók, ez a tökéletes és páratlan csók csak egyszer akad egy életben.
Elmagyarázta, milyen csókolózni azzal, akit az ember szeret. Azt mondta, megszűnik az ember körül a világ. Nem látunk, nem hallunk, nem lélegzünk, nem gondolkodunk, nem emlékszünk.
Mit teszel, ha egy férfin mindenki láthatja, milyen nagy hatással van rá egyetlen csók? Nos, megint megcsókolod.
Csókolózni olyan, mint sós vizet inni: iszol, és a szomjad csak nő.
Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.
A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk „legintellektuálisabb” szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak „testileg érintkezik”, hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?
Mint szelíd tavaszi
Eső a rónára,
Ugy hulldogál csókod
Ajkamra, orcámra,
Mindenik cseppjéből
Egy-egy virág terem…
Csókzáporos tavasz!…
Virágos szerelem!…
A csók legyen a szenvedély kifejezése. Ha két testvér, mondjuk egy ikerpár, egy lány és egy fiú csókolják meg egymást, az nem igazi csók. Ugyanez vonatkozik a karácsonyi ajándékcsókokra és a lopott csókra is. A csók szimbolikus esemény, melynek minden jelentősége elvész, ha az az érzés nincs jelen, amelynek egyébként feltétlenül jelen kell lennie, hogy a csókot csókká tegye.
Az ember szomorú állat s nem mindig azt kapja a csókban, mit keres.
Átölelte derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet, felemelt; a lábam nem érte a földet.
Ameddig csak lesz igaz, tiszta szerelem a világon, addig a csókolózás lesz a szerelmesek egyik legkedveltebb időtöltése (…) Részegítő mámora a fiatalság ígérete, a férfilét öröme, s az öregkor üdvössége.
A szenvedély az, ami megédesíti a csókot; a gyengéd ragaszkodás, mely megszenteli.
Megcsókol, olyképpen, mintha először. Derekamat ölelő keze a fenekemre csúszik. Magához szorít, a levegőbe emel.
Ne csókolj úgy, mint egy nőt, ha úgy akarsz kezelni, mint egy gyereket.
Istenem, mennyire szeretett csókolózni vele! Szerette az ajkát érezni a száján, szerette, hogy olyan közel van hozzá, szerette a lélegzetvételeit, szerette… őt?
Megemeltem a fejem, és felé fordítottam. Találkozott az ajkunk. Kék színnel égő tűz volt, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév: ez kék tűz volt. Egy pillanat múlva átölelt. A következő pillanatban már én is őt. Kezdtem nem érezni a csontjaimat, elernyedtem.
Óceáni mélységekig merültem egy olyan csókban, amely gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, amit eleddig e fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Illata, íze, zamata, forrósága, de még teste is volt: párádzó, izmos, feszes, táncolékony. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit simogat, cirógat, ölel; saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét, és összedöndültek szívizmaink.