Együtt lenni a családommal, a barátokkal – nekem ez a karácsony.
Nagyon családcentrikus ember vagyok, imádok időt tölteni a családommal. Azt gondoltam, hogy az életem ezen szakaszára már lesz családom és gyerekeim, meg minden ilyesmi, erre itt találom magam 42 évesen gyerekek nélkül. Ugyanakkor azt csinálom, amit szeretek, és amiben a legjobb vagyok, miközben soha nem próbáltam mást a motorsporton kívül. Úgyhogy, amikor reggel belenézek a tükörbe, boldog vagyok azzal, aki vagyok, és azzal, amit csinálok.
A család tagjait az köti össze, hogy egyik úgy érzi, őt segíteni kell a másiknak, a másik, hogy erejét tudhassa – úgy érzi, őnéki segíteni kell. És kéznél a rokoni viszony, hát ragaszkodnak egymáshoz.
Így van rendben, engem így nevelt a család,
Nekem a família, ami a 24 karát.
Minden családban (…) többféle múlt emléke keveredik, melyet a családi értelmezés fűz egybe.
A családi idő addig terjed, amíg az emlékezet elér.
Minden család történelme beszámol ilyen válságidőszakról, amikor nem „történik” semmi kitapintható, s mégis évtizedekre, néha az élet tartamára megrögződik valamilyen érzelmi hőfokon a családtagok egymáshoz való viszonya.
A családi kapcsolatokat mindig érdemes ápolni, amint a jó társaságot is helyénvaló keresni.
Ha nekem családom van gyerekkoromban, akkor én most nem ilyen vagyok, amilyen. Ez gyakran megfordul a fejemben. Mert hiszen akármilyen rossz is a családban, mégiscsak a szüleivel él az ember, nem idegenekkel, nem ellenségekkel.
A szeretet lehetőségével, de nem a képességével születünk. Azt a családban tanuljuk meg, a legelső kapcsolódásainkban.
Amikor egy férfi megházasodik, attól még ugyanolyan gyermeke marad az édesanyjának, mint előtte volt. Ezért ha egy hölgy úgy dönt, hogy nekem adja a kezét és társam lesz az életben, akkor nemcsak hozzám jön feleségül, hanem a családomhoz is.
Igen, még mindig az édesanyámmal élek. A mi kultúránkban a családi kötődés nagyon erős, megszokott, hogy amíg az utódoknak nincs saját családja, addig abba a házba mennek haza, ahol felnőttek. Teljesen természetes, hogy támogatjuk a szüleinket, ameddig lehet.
Tudom magamról, hogy gyereket és családot akarok, de azt is tudom, hogy a jelenlegi személyem erre kevéssé alkalmas.
Mindannyian az őseink véréből származunk, és színészként mindig megpróbálom életre kelteni az embereket. Azt hiszem, azokból vagyunk összegyúrva, akik a felmenőink voltak. Gondoljuk csak el, hány életet hordozunk magunkban és magunk körül. Minden, amit megtanultak, minden, ami megsebezte őket, minden, amitől erősebbek lettek, minden, ami boldogabbá tette őket, minden ott van a mi testünkben is. Ettől a gondolattól életre kelek. A családom bennem él, a jó és a rossz is egyaránt.
Nálunk a családban az a szabály, hogy minden csibészség megbocsátható, ha a gyerek őszintén bevallja, mert a bajban csak úgy tudunk segíteni.
Szerettem mindent, amit tőle kaptam, jobban, mint azt el tudnám mondani. De a legjobb dolog, amit tőle kaptam, a család volt.
A család ősi intézmény, amely évezredek óta valamennyi kultúrában létezik valamilyen formában. Olyan életkeret, amelyben biológiai létünk megvalósul, pszichés fejlődésünk pedig alapvető jegyeit, individuális arculatát bontja ki.
Egyszer egy riporter megkérdezte tőlem, hol éreztem magam a legjobban – Cannes-ban vagy Brooklyn utcáin. Azt feleltem, hogy a legjobban családi körben érzem magam. Felébredek reggel, és mindenki ott van. Látom őket.