Miért is nem vigyázunk jobban a boldogságra? Milyen meggondolatlanul bánunk vele, amikor azt hisszük, hogy örökké fog tartani!
Celia Rees
Odalépett hozzám, és felemelte a fátylát. Átölelt, és erősen magához szorított. Virágillata volt. Egy röpke pillanatra magamba szívtam az átható, édes rózsaillatot, aztán elengedett.
– Fogd! Legyen ez a talizmánod!
Egyik ujjáról lehúzta a gyűrűjét. Sima metszésű, bíborszínű kő volt benne, a közepére egy nagy E betűt véstek. A markomba zártam. A kezemben éreztem az arany súlyát. A szemébe néztem, és mintha csak a magamét láttam volna: ugyanazok a különös, sárgával pettyezett halványszürke szemek. Akár az enyémek. Most már tudtam, miféle adósság az övé – tizennégy éve nyomja a lelkét. Anyám szemébe néztem, és tudtam, hogy soha többé nem láthatom.
Ahogy végigvonultunk a falun és tovább, láttam, milyen pillantást vetnek az emberek még egyszer, utoljára erre a vidékre. Tudták, hogy soha többé nem térnek ide vissza. Emlékezetükbe vésték minden fát, bokrot és növényt, minden követ és sziklát, az összes dombot és lejtőt, a völgyben kanyargó folyó pontos ívét, az Anyaföld minden egyes részletét, mint az olyan ember, aki érzi, hogy hamarosan meg fog vakulni, és még mielőtt elsötétülne a világ, minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezze szeretteinek arcát.
Ne veszítsd el a hitedet, bízzál bennem. Ne kételkedj a szeretetemben. Csak azért, mert most nem lehetek melletted, ne hidd, hogy nem szeretlek.