A józan tudománynak minden vallást teljesen el kell vetnie mint a babona termékét.
Éppen azért, mert mindenféle vallásos eszme, mindenféle isteneszme vagy akárcsak az istennel való kacérkodás is kimondhatatlan hitványság, amelyet a demokratikus polgárság különös türelemmel (sőt gyakorta még jóindulattal is) fogad, – éppen ezért ez a legveszélyesebb hitványság, a legundorítóbb „métely”. Millió bűnt, szennyet, erőszakot és fizikai ragályt sokkal könnyebben ismer fel a tömeg, és ezért ezek sokkal kevésbé veszélyesek, mint a legdivatosabb „eszmei” köntösbe bújtatott, kifinomult, szellemi isteneszme.
A világ megdöbbenne, ha tudná, hogy tündöklő büszkeségeinek, akár a bölcsesség és erény tekintetében legkiválóbbaknak is milyen nagy hányada teljességgel szkeptikus a vallás tekintetében.
Ha egyvalaki szenved téveszmében, azt őrültségnek mondjuk. Ha sokan, azt vallásnak.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Ha én keresztet vetnék, ezt mondanám: „a természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében”.
Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bölcs, igaz Istent nem találom…
Isten ma már nem magyarázat semmire, hanem inkább olyasvalamivé vált, aminek önmagában van szüksége elképesztő mennyiségű magyarázatra.
A vallást történelmi szempontból nézni annyit tesz, mint szétrombolni.
A világon minden hit koholmányokon alapul. Ez a hit meghatározása: elfogadni azt, amit igaznak gondolunk, de nem lehet bizonyítani.
A kereszténység biztosan túlél még egy évezredet a földön – múzeumban, kitömve.
Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert – bár családom nem volt vallásos – éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert.
– Imádkozni fogok önért.
– Köszönöm. De ki fogja meghallgatni?
Egyetlen nemzet egyetlen geológusa, akit mások komolyan vettek, sem tarthatott helyesnek egy megállapítást, ami a Teremtés könyve szó szerinti értelmezésén alapul.
Akit nem fertőztek meg a kereszténység mémjei, annak végső soron bizarrnak tűnnek ezek az eszmék.
Hány és hány vallás próbálkozik azzal, hogy próféciával alapozza meg helyét a világban! Mennyien hisznek az ilyen próféciákban, akárhányszor bizonyultak is tévesnek, csupán azért, hogy támogatást és erőt meríthessenek belőle. De létezett valaha is vallás, amelyik olyan sikeres és pontos „próféciákra” lett volna képes, mint a tudomány?
A kereszténység furcsa egy vallás. Örökké tartó szenvedés vár mindenkire, aki megkérdőjelezi Isten végtelen szeretetét. (…) „Köszönjük, irgalmas Isten, ezeket a lehetőségeket!”
A vallás véleményem szerint elsősorban és főképpen a félelmen alapul. Részben az ismeretlentől való rettegésről van szó, részben pedig, mint mondtam, arról a vágyról, hogy valami „idősebb testvér”-félét érezzünk magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van.
Hogyan lehet, hogy alig akad olyan nagy vallás, amelyik a tudományra tekintve így szólt volna: „Hiszen ez jobb, mint gondoltuk! Az Univerzum sokkal nagyobb, mint ahogy a prófétáink mondták, nagyszerűbb, kifinomultabb, elegánsabb”? Ehelyett kijelentik: „Nem, nem, nem! Az én istenem egy kis istenke, és azt akarom, hogy az is maradjon.” Az a vallás, legyen akár régi, akár új, amelyik olyannak hangsúlyozza az Univerzum fenségességét, amilyennek a modem tudomány feltárja, a tisztelet és áhítat olyan tartalékjait mozgatná meg, amilyenről a hagyományos vallások nem is álmodozhatnak.