Amikor kimondom ezt a szót, hogy „Erdély”, ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
És akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.
És éreztem, hogy dobban a szívem,
s avarra-lépő vágyra lelkesül.
Akit kerestem, nem találtam:
hát elindultam egyedül.
Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.
Amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen egy családnak, és úgy épül, és azok építik, akik otthont akarnak belőle maguk köré: abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak: férfiaknak és asszonyoknak és gyermekeknek és gyermekek gyermekeinek. De amelyik ház nem úgy épül, és nem azok építik, (…) az olyan házba hiába jön asszony, az olyan ház nem lesz hosszan tartó békés otthona senkinek.
Az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.
A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.
Egy napon a ti gyerekeitek és unokáitok épp azt teszik majd, amit mi: néhány száz mérfölddel nyugatabbra költöznek, hogy elmeneküljenek, és olyan világot találjanak, amit még nem rontott meg a mohóság… De mi lesz, ha elfogy a tér, és már nem mehetnek tovább?
Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (…) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.
S vajjon, ha egyszer hajt a Sorsom:
harcolni vérvirágos tengeren,
szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem?
S vajjon, ha majd megismered az útat,
s döbbenve látod: mennyi, mennyi vész;
útatlan végtelenbe elkísérsz?
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.
Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink – fekete szárnyú baglyok – végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst.
Gondolj arra: föl kell építeni a békességet ezen a világon. És békességet építeni csak jóindulatból lehet.
Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért és minden ki nem mondott szavunkért is, felelősek vagyunk ezeken a kimondott vagy elhallgatott szavainkon keresztül úgy a magunk, mint a körülöttünk lévők jövendőjéért.
Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad.
Könyvtárakat írtak tele azzal, hogy mik a jogaid ezen a földön. Pedig csak egyetlen igazi jogod van: békében élni. De éppen erről feledkeznek meg leggyakrabban.
