Ha a belső integritásod megőrzéséhez arra van szükség, hogy teljes mértékben véget vess egy kapcsolatnak, akkor vess véget neki! Ez jót tesz mindenkinek, aki érintett a kapcsolatban, mert amikor elég erős vagy ahhoz, hogy kiállj azért, ami igaz, és meg is teszed – nem önző módon, hanem szeretettel, mindkét fél jólléte érdekében –, akkor arra is esélyt adsz, hogy a másik felismerje ennek a lépésnek a bölcsességét, és magasabbra tegye a mércét.
Amíg nem tudsz elég hosszú ideig nyugton ülni, hogy eltöprengj a kérdésen, van-e az életnek értelme, addig nem igazán találod meg a választ sem.
Vannak, akiknek az anyagi csődön keresztül kell megtalálniuk az igaz boldogságot, mert nagyobb értéknek tekintették az anyagi javakat, mint a saját Lényüket.
Az alapvetően hálás szemléletmód – ha még a látszólag rossz dolgokért is hálásak tudunk lenni – egészséges életmódhoz vezet.
Sokan, akiknek erőteljes felébredésben volt részük, csendben akarnak maradni. Senkivel sem akarnak kapcsolatba lépni, mert el akarják kerülni, hogy a személylét birodalmának szokásos ostobaságai miatt elveszítsék az energiájukat. Tudják, hogy amit magukba szívtak, az sokkal értékesebb annál, semmint hogy szétszórják.
Bár az elme egész show-műsora csak egy múló jelenség, úgy érezheted, hogy ezek a különleges effektek valósak, akkor is, ha pusztán a régi pszichológiai tartalmak ezredik ismétlődései. Az elme módszerei ősiek, de az Önvaló időtlen. Szóval ne gabalyodj bele az elme bozótjába, és akkor nem veszíted el a kapcsolatot a belső harmóniával és az Önvalóra irányuló összpontosítással.
Sokan beszélnek nekem arról, hogy szabadok akarnak lenni. Erre én azt mondom: rendben, nézzük meg, pontosan mi is az, ami megakadályozza, hogy szabad légy! Ám minél közelebb kerülnek a szabadsághoz, annál több kifogást találnak. Úgy tűnik, az emberek jobban szeretik a szabadság gondolatát, mint azt, hogy valóban szabadok legyenek.
Minden, amit látsz az életben, Isten méhéből született. Isten túl van a mi és ők, a szeretet és ellenszenv kategóriáin.
Ha elengeded a mániákus kontrollt, akkor eltűnik a káprázat, s vele együtt eloszlik a depresszió köde, az az érzés, hogy nem vagy a helyeden, s eltűnik a jövővel kapcsolatos aggodalom, a halálfélelem és az élettől való félelem is. Amikor magunkhoz öleljük lényünk teljes potenciálját, mindez történelemmé válik.
Minden vallás valamiképpen hiányos abban a formájában, ahogy általában a követői értelmezik.
Mindannyian időhöz kötött testben élünk. Olyanok vagyunk, mint egy gyertya, amit a test születésének pillanatában meggyújtottak, és az életünk folyamán lassan leég. És egy bizonyos ponton a test lángja ellobban. Ám te lényegedet tekintve nem a test, az érzékek vagy az elme vagy, mert ezek mind csupán közvetítenek valaminek, ami megfigyeli őket.
Az Igazság kutatása nem arról szól, hogy elmenekülünk a világ dolgai elől, hanem arról, hogy megértjük azok kérészéletű természetét. Sőt, még ennél is többről, valódi természetünk eredendő csendként való felfedezéséről, ahonnan a jelenségek legfinomabb mozgásai is érzékelhetők.
A spiritualitás a tökéletes megértés, az önfelfedezés és az Igazság kutatása, és pontosan ott kell megtörténnie, ahol vagy. Az Igazságnak, amelyet keresel, már itt kell lennie, hiszen időtlenül jelenvaló.
Mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy megleljük a valódi szabadságot, ez alól senki sem kivétel, ebből senki sincs kizárva, mert a tudatosság fénye ott ragyog mindannyiunkban.
Minden valóban maradandó dolog, amit ebben a világban keresünk – az igazi boldogság, az öröm, a béke, a fény, a tér –, bennünk lakozik.
Abban a pillanatban, hogy szembesülsz a Tudatossággal, lényed egy része nyomban felismeri.
Az élet nem arról szól, hogy apró problémákat oldjunk meg, hiszen ezeknek sosincs végük. Életünk arra az egyetlen dologra hívja fel a figyelmünket, amit mindeddig elmellőztünk – saját igazi és változhatatlan énünkre. Az emberiség túlnyomó része azt a téveszmét dédelgeti, miszerint mi mindnyájan testként létező személyek vagyunk, nem pedig a valódi Önmagunk.
Személyiségünk kizárólag ama makacs meg nem kérdőjelezett meggyőződésből fakadóan létezik, hogy egy hús-vér „emberrel” vagyunk azonosak. Ám ez a személyiség, az ego nyomban megszűnik létezni, ha többé nem hiszünk benne, hiszen csupán a képzeletünk szülötte. Valójában nincs itt szó semmiféle „személyről”. Földi porhüvelyünk egyedüli lakója a színtiszta Én, tulajdonképpeni lényünk. Minden egyéb az elménk koholmánya. E testben nem honol két lakó, csupán egyetlenegy, kezdettől fogva. Az ego létébe vetett hittől valóságosnak érezzük magunkat, ám ez korántsem tény, csupán képzelgés.
