Amint teljes egészében áttértem a vegán étrendre, az összes betegségem eltűnt. Magas vérnyomás, ízületi gyulladás, magas vércukor, puff, mintha ott sem lettek volna. Azelőtt élőhalottként tengettem az életemet, szart zabáltam, és pöfékeltem, mint Al Capone. Most viszont egészségesen étkeztem, és napi háromórás kardióedzéseket végeztem. A szélsőségek embere vagyok. Vagy jóga, vagy tű a vénába. Nincs középút.
Mike Tyson
1966. június 30. -
amerikai nehézsúlyú ökölvívó
Nem hiányzott a húsevés. Egyszer csaltam, és bekaptam egy falat marhahúst, de rosszul lettem tőle, és kihánytam. Mintha mérget nyeltem volna. Az a sok hús csak agresszívvá tett. A tejtermékektől felpuffadtam. Ehelyett sok babot ettem, Kiki pedig ízletes gyümölcs- és zöldségturmixokat készített nekem.
A feleségem egy hétig kipróbálta a vegán étrendet, én pedig vele tartottam. Csak én nem hagytam abba egy hét után. Mi ez? Vegán? Oké, mostantól vegán vagyok.
Rájöttem, hogy amit mindig is igaznak gondoltam, az hazugság, ezért át kell értékelnem az egész életemet.
Életem legfélelmetesebb napja az volt, amikor megszereztem a világbajnoki övet, Cus pedig nem volt mellettem. Rám szakadt az a rengeteg pénz, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Aztán megérkeztek a keselyűk és a piócák.
Csak az tud bánni velem, akiben ott bujkál a vadállat, és fel tudja kelteni a figyelmemet. Lehet bármilyen diplomatikus valaki, viselkedhet bármilyen visszafogottan, tudnom kell, hogy ott van benne az állat. Néha elég az illető szemébe néznem.
A pia a legrosszabbat hozta ki belőlem. Részegen teljesen érzelemmentessé váltam, nem érdekeltek más emberek érzései. Bárkinek nekimentem, még a zsaruknak is.
Volt egy csomó kocsim, amelyeket sosem vezettem, azt se tudtam, hol van a kulcsuk. Voltak házaim, amelyekben soha nem laktam. Mindenki meglopott. Most nincs semmim. Senki sem hívogat, senki sem zaklat, senki sem üldöz. Olyan nyugis minden. Ez az igazi gazdagság, haver.
Amikor be voltam tépve, éjszaka vagy kora hajnalban nem volt ajánlatos szóba elegyedni velem. Úgy viselkedtem, mint egy undok, kötekedő seggfej. Teljesen kivetkőztem magamból, mintha Jekyll és Hyde lennék.
Mondtam a Paradox művésznéven dolgozó S. Victor Whitmillnek, hogy az arcomra akarok egy tetoválást. Utáltam a saját arcomat, és szó szerint el akartam csúfítani magamat. Először azt javasoltam, hogy rajzolja tele apró kis szívecskékkel. Nem az volt a célom vele, hogy még vonzóbbnak találjanak a nők, egyszerűen csak el akartam rejteni az arcomat. De Victor nem volt hajlandó belemenni, azt mondta, nincsen semmi baj az arcommal. Végül előállt ezzel a maori törzsi motívummal, én pedig azt feleltem, hogy gondolkodom rajta. Minél többet gondolkodtam, annál jobban tetszett az ötlet, hogy olyan tetoválást varassak az arcomra, amelyet harcosok alkalmaztak, hogy a frászt hozzák az ellenségre a csatatéren. Így hát, belementem a dologba.
Hosszú éveket töltöttem el terápiával különböző pszichiátereknél, és az egésznek az volt a célja, hogy megzabolázzák a vágyaimat, különösen a pusztítás iránti vágyamat, ami Iron Mike-ot csinált belőlem. Iron Mike túl sok fájdalmat okozott nekem, túl sok pert akasztott a nyakamba, túl sok gyűlöletet idézett a fejemre, stigmát rajzolt a homlokomra, erőszaktevőnek állított be, első számú közellenséggé tett.
A példaképeim mind elvetemült gazemberek voltak, én pedig egész karrierem során őket akartam utánozni, hozzájuk akartam felnőni, de sosem sikerült olyanná válnom, mint ők. Szerettem volna olyan lenni, de nem voltam.
Néha úgy érzem, nem illek ebbe a társadalomba, mert itt mindenki olyan kiba*ott képmutató. Mindenki azt mondja, hogy hisz Istenben, de nem követik Isten útját. Mindenki épp az ellenkezőjét csinálja annak, ami Isten lényege.
Ha sikerül megnevettetnem az embereket, onnantól nyert ügyem van.
Ha egy amerikaival bunyózol, és kiütöd, a következő alkalommal tétován lép szorítóba ellened. Egy mexikói bunyós azonban, még ha ki is ütötted először, úgy fog bunyózni a visszavágón, mintha ő ütött volna ki téged. Azok a fickók semmitől se félnek. Nincsenek gátlásaik, minden további nélkül neked esnek.
Mindenki azt gondolta, hogy éreztem, ki fogok kapni, ezért menekültem a harapásba. Baromság. Ha valóban ez lett volna a helyzet, már az első találkozónkon megteszem. Aki látott már veszíteni, tudja, hogy méltósággal viselem a vereséget. Nem szokásom rinyálni. Dühös voltam, köd szállt az agyamra, elveszítettem a hidegvéremet. Azért haraptam meg Evander Holyfield fülét, mert dühbe gurultam, és már nem érdekelt, hogy a Queensberry szabályok szerint bunyózom-e.
Bosszantott, hogy elveszítettem a világbajnoki címet, de sosem rágódtam hosszasan a mérkőzéseimen, nem vertem a fejem a falba egy elbukott meccs után. Ami volt, megtörtént, másnap új nap kezdődött.
Ha 1991-ben találkozom a ringben Holyfielddel, amikor eredetileg kellett volna bunyóznunk, kiütöttem volna. Ő is tudja, mindenki tudja a csapatában. Az ő szempontjából nem is történhetett volna jobb dolog, mint hogy lesitteltek. Akkor veszítettem el a ritmust. Soha többé nem tudtam ugyanazzá a kőkemény, nyolcmenetes bunyóssá válni, aki voltam.
Amikor bunyó után kiszállok a ringből, az érzékszerveim akkor a legélesebbek. Mindent látok, mindent érzek, mindent hallok a tömegben.
Mivel ismertem az utca íratlan szabályait, nagyon bűzlött nekem Tupac halála. Normál esetben az ilyen fickókat harminc-negyven ember védi. Miért nem voltak körülötte autók, amelyek megvédték a forgalomban? Ha Tupac volt a tábornokuk, védelmezniük kellett volna. Hol volt az a védelem? Borzalmas egy este volt. Tupac alig töltötte be a huszonötöt, de óriási eltökéltség és akarat munkált benne. Honnan szedte? Hatalmas szívvel gondoskodott az elesettekről, ugyanakkor igazi harcos volt. Gyönyörű ember volt, élveztem minden egyes vele töltött percet.
