Ha sok kutatónak nem lenne akkora az egója, jóval előbbre tarthatna a világ. Csak sokan nem akarják az eredményeiket másokkal megosztani, mert maguknak kívánják a dicsőséget.
Nagyon fontos, hogy az ember olyasmivel foglalkozzon, amit szeret, mert akkor mindig örömmel csinálja.
A kételkedők folyamatosan munkára sarkalltak, hogy még jobban dolgozzak. De azoknak is sokat köszönhetek, akik már a gimnáziumban elhitették velem, hogy kutató lehetek. Kisújszálláson nekem ez magamtól nem jutott volna az eszembe. Hittem a biológiatanáromnak, és sikerült. Szurkolók is kellettek ahhoz, hogy idáig jussak. Azaz mindenkinek köszönhetünk valamit.
Az ember nem azért dolgozik, hogy díjat kapjon, hanem hogy valamit megismerjen. Az első reakcióm az volt, hogy el sem hiszem. Hiába mondták korábban, hogy esélyes vagyok, nem tudatosult bennem, hogy ez valóban megtörténhet.
(A Nobel-díjról mondta)
Nem hordok ékszert és ezek után sem fogok. 66 éves vagyok, ilyenkor már nem változik meg az ember, és nem vesz fel drága dolgokat és hobbikat, amikre költhetné a pénzét. Csak a kutatás marad.
Kutató maradok mindörökké és minden pénzt, amit kapok, azt oktatásra meg a tudományra fogom költeni.
Az emberi élet olyan, hogy megpróbáltatások vannak és ezek személyiségformálóak. Úgy mondják, hogy ha valamit mindig eléd tesznek, eligazgatnak, „eléd terítik a vörös szőnyeget”, akkor nem tanulod meg, hogy hogyan kell harcolni.
Még diákként olvastam Selye János stresszről szóló könyvét, ami aztán meghatározónak bizonyult az életemben. Tőle tanultam, hogy az ember úgy őrizheti meg a józan eszét és a boldog életét, hogy nem hasonlítgatja magát másokhoz. Úgy érzed, téged illetne meg az előléptetés, mégis más kapja meg? Ne törődj vele, mert – mondja Selye – amin nem tudsz változtatni, azzal nem kell foglalkozni. Csak abba érdemes időt és energiát fektetni, amin változtatni tudsz. Azt is tőle tanultam, hogy semmit se csináljak csak azért, hogy megfeleljek másoknak. Nagyon fontos, hogy az ember olyasmivel foglalkozzon, amit szeret, mert akkor mindig örömmel csinálja.
Nem szabad mindent egy lapra feltenni, csak a tudományra koncentrálni. A nőknek sem kell választani a család és a karrier között. Az én gyerekem is fel tudott nőni, kétszeres olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok lett. Mindenben találjuk meg az örömet! Az embernek saját magát is szeretnie kell, törődni saját magával, mert csak akkor tud másoknak segíteni, ha ő maga rendben van.
Különösen fontosnak tartom, hogy a nőknek legyen önbizalmuk. Ők ugyanis hajlamosabbak arra, hogy már annak is örüljenek, ha valamihez asszisztálhatnak. Ezzel szemben én azt mondom: asszisztáljon, aki csak arra képes, ti pedig cselekedjetek! A lényeg, hogy legyen nagyobb önbizalmatok!
Ha valaki sok pénzt akar keresni, akkor ne menjen kutatónak, mert ez a szakma nem igazán jövedelmező. A kutatás küldetés, olyan hivatás, amely inspirálja a kutatót: minden egyes nap alig várja, hogy bemenjen a munkahelyére, hogy állandóan azon gondolkodjon, mivel lehetne még jobb, még eredményesebb a munkája, és a végén valami olyasmire kapjon választ, amivel az embereken segíthet. Ez igazán lelkesítő!
Tudok őszintén örülni mások felfedezéseinek, kíváncsi vagyok rá, érdekel. Nekem soha nem az volt a célom, hogy hosszabb legyen a CV-m vagy vastagabb a pénztárcám. Voltam nagyon mélyen is. Amikor lefokoztak, nem keseregtem sokáig, örültem a szabadságnak. (…) Csak arra koncentráltam, amin tudok változtatni. Hogy a másik fizetésemelést kap, saját labort, azon miért stresszelném magam, az teszi tönkre az embereket. Tudom, mennyire nehéz ilyen környezetben dolgozni. A saját csapatom is arra ösztönzöm, hogy ne értem vagy a BioNTech-ért dolgozzanak, hanem saját magukért, azért mert tudni, látni, megismerni akarnak.
Anyukám egykor minden októberben hallgatta a rádióban, hogy ki kap Nobel-díjat, és mindig mondta: Katikám, lehet, hogy te leszel az. Mire én: Anyuka, még egy ösztöndíjat se tudtam kapni, nemhogy Nobel-díjat! Azóta sem gondolok ilyesmire, számomra az a fontos, hogy minél hamarabb minél több ember megkapja a vakcinát, és megvédje őket a vírusfertőzéstől.
Elszégyelltem magam, hogy én talán nem is írtam, nem is köszöntem meg a tanáraimnak, és attól kezdve igyekeztem leveleket írni és megköszönni. Úgyhogy mindenkitől tanulhatunk, még egy kisiskolástól is, sosem késő. Lehet, hogy gondoljuk, de elfelejtjük a tanárainknak megmondani, hogy milyen fontosak voltak a mi életünkben. Pláne a mi korunkban, nyelték a krétát és nagyon szorgalmasan felkészültek, a kémiatanárom szemléltetett, bemutatott kísérleteket, mi meg elfelejtjük megköszönni. Fontos lenne, hogy ők is tudják, milyen fontos volt, amit tettek.
Előre nézünk, mert a tudománynak soha nem szabad visszanéznie. Másrészt ritkán látunk olyan tanulmányokat, amelyek a múltban már elért célokról beszélnek. Mindig előre nézünk. A múlt az múlt. Én magam is hozzászoktam ahhoz, hogy azon gondolkodjak, hogy mit tehetek még, nem pedig arra, amit elértem.