Az a sírás várjon. Várnia kell.
Sokáig, akármeddig, nem tudom.
Az isten verje meg lépteid
nyomát. Lábaidra,
lábaidra vigyázzon.
Fodor Ákos
1945. máj. 17. - 2015. febr. 21.
magyar költő és műfordító, a magyar haiku egyik leghíresebb mestere
Ébredni alszom;
lefeküdni kelek föl:
napmintnapmintnap.
Páncélunk arra
is jó, hogy a világot
megvédje. Tőlünk.
A csúcs is: gödör,
ha a Hegymászó meg nem
kérdi: Hogy vagy, Hegy?
Megtörténik velem az élet
és az élettel megtörtének.
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb ez a történet.
Egy-egy élet-nap:
ajándék? vagy büntetés?
– Amivé teszed.
Jelentős helyen
istenhátamögötti
időben élünk.
Biztosítatlan
zuhanunk ki belakott
pillanatunkból.
Van, amikor csak
emlékszem arra, ami
éppen történik.
Mértékkel élnél?
– A mértéktartásban is
légy mértékletes.
Ahol, akárhol,
akárki imádkozik,
az a hely: templom.
Nézd: testet ad a szélnek
a hó!
Csodák torkollnak
a csók kettőspontján át:
közhelytengerbe.
Mi nyomtalanul
eltűnt kint: belénk-szökve
rendezkedni kezd.
Szívemet veri
a rendfenntartó idő;
szívem visszaüt.
Hogy minden lefelé esik;
hogy ifjúból lesz az agg;
hogy az evőket megeszik;
hogy mindezekre süt a nap –
míg csak időnk le nem telik,
sorolhatnánk e dolgokat
s „természetes” mondjuk, pedig
érezzük: fantasztikusak.
Nagyon fél a test.
Tér-idő-iszonyában
tapad, fáj, habzsol.
Hogy untatlak. Hogy irigyelsz. Hogy élek.
Hogy elunlak. Hogy félsz tőlem. Hogy nem félsz.
Hogy kérni foglak. Hogy hiába kérlek.
Hogy nem értesz. Hogy értlek.
Félni jár belém a lélek.
Sose mondd azt: „el-
veszítettem”, semmiről;
mondd: „visszaadtam”.
Ha gyűlölnél! de csupán nem szeretsz.
Fáj? Nem. A kínok kínos kínja ez.