Kapaszkodókat
gyártunk s mire eszmélünk:
kész is a ketrec.
Fodor Ákos
1945. máj. 17. - 2015. febr. 21.
magyar költő és műfordító, a magyar haiku egyik leghíresebb mestere
Minden megérint.
– Úgy látszik: sose nő be
a szívem lágya.
Szabadság az, ha
megválaszthatom: kitől
és mitől függjek.
Mint a gépeket:
önmagamat sem értem,
csupán használom.
Versemet oldd föl
életed vizében: úgy,
ahogy szereted.
Elalvás előtt
tisztázd: tiszta vagy-e, vagy
csak mosakodtál.
Törölni tárgyat
a por alól?
Attól még, hogy orvos vagy,
beteg is lehetsz.
Attól még, hogy bíró vagy,
bűnös is lehetsz.
Attól még, hogy ember vagy,
boldog is lehetsz.
Gyere
közel, közelebb,
még közelebb, kérlek, még, még,
egészen közel, tapadóan – egészen!
– Én akarlak eltaszítani.
Ne adj igazat.
Neked túl sokba kerül;
nekem meg épp van.
Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
– Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.
Bármihez érek:
te zendülsz. Nyelved lettem,
harangom lettél.
Van, mikor tisztább
eltörni egy tányért, mint
elmosogatni.
Sohasem fogod
megbocsátani nekem,
hogy nem szerettél.
Siettem ugyan,
míg melléd kerülhettem
– de, hogy te: célom?
Kértél. Megkaptál.
Megnézted: mi van bennem.
– Mi már nem játszunk?
– Vallj színt! rivallják.
– Szivárvány… suttogom.
Mire megtanulsz
énekelni, dalod már
rég nem arról szól.
A sötétben
megütsz valakit, aki szeret,
megüt valaki, akit szeretsz.
Talán nincs is egyéb, csak ez.
Nem folytatás, nem vég se kezdet
csak ez a puha sötétség, ez a kemény
ütés. A szeretet.
Az idő – ha van –
tágul-görbül, mint a tér:
mosttól mostig tart.