A harc, a küzdelem, a háborgás, az elégedetlenség, a lázadás: megannyi forradalmasítója a tehetségnek. Ettől a vér felpezsdül; az akarat megacélosodik; az életerő megduzzad. Az ember érzi magát. Elibe toppan a sorsának és bírkózik vele. Az akadályt legyőzi. Csak elpuhulni, elernyedni nem szabad. Mert a gyenge elbukik. Minden sikernek ára van. Egyszer a szívünk vére, máskor a belőlünk fakadó könnytenger.
Erős lelkek számára még a sors csapásai is lehetnek „szerencsés körülmények”.
Költők: akik fantáziával dolgoznak s meséket szőnek; írók: akiknek a költés nem főfoglalkozásuk, hanem akik esztétizálnak, kritizálnak, essayt írnak, tehát okos emberek. Így kerültem én annak idején a költők közé, mint a képzeletemből élő tollforgató. Ámbár csak a novelláim mesék. A természetről csupa igazságot írok, költői mezbe öltöztetve.
A legszebb őszi nap volt, amilyet a felséges fantázia csak teremthetett. Szeptember már elmúlt, mindenütt látszott az a sárgapiros verőfény, mely növekvő melankóliával rezdül végig az októberi erdőn. Egy kis beteges halványság, közte a hervadás egy-egy piros foltja a megvörösödő levelek tömegében; a színek átmenete, a zöldnek elhalványodó tarkasága olybá tűnik fel ilyenkor, mintha mosolyogni tanulni a halál.
Néha a novemberi napok is szépek, kivált a dombos vidékeken, ahol az ősz kopársága sohasem olyan elszomorító, mint a síkságon. Sokat tesz az, ha van egy kis változatosság az ember előtt. Ha csupán a hervadás árnyalataiban nyilatkozik is: legalább megnöveli a hangulatot.
Az életünkért vállalnunk kell a felelősséget s meg kell találnunk benne azt, amiért érdemes volt élni. Minden bajunknak magunk vagyunk az okai, még ha tehetetlenségünk s az élhetetlenségünk adja is meg ennek a magyarázatát.
Az ősz tarkasága a szivárványszínek tarkasága. Az októberi erdő minden fáján meglátni már a mulandóság szellemének az érintését, vége a lombok üde zöldjének, a növényi élet e gyönyörű színe elváltozik, megapad erejében; lészen belőle százféle sárga, százféle piros, százféle barna; s ami árnyalata van a sárgának a zöldig, a pirosnak a violaszínig, a barnának a koporsó feketeségéig, azt mindet meglelem benne.
A hálaérzet Istentől való nemes indulat, ami kiegyenlíti lelki számadásainkat, s arra szoktat, hogy megbecsüljük egymást, mert egymásra szorulunk folytonosan. Akihez a köszönet meleg szavával, s barátságos tekintetével közeledünk: meghódítottuk azt, mert magunk felé fordítottuk szívét. Hisz’ a hála nyomán a béke jár, a béke pedig a legnagyobb kincs, mert benne rejlik a nyugodt haladás biztosítéka.
Gyönyörű ez a magyar ősz, amikor a letarolt mezőkön elterül az isteni nyugalom, és a virágzás buja bokrétái már emlékezéssé válnak. Csak annál jobban megörül a szemünk az égszínkék katángnak, az itt-ott még pirosló pipacsnak, a sötétlila-kék szarkalábnak, a bágyadtan fehér székfűvirág egy-egy csomójának. A barázdákon fekete varjak sürgölődnek.
Öreg emberek rendszerint sokkal jobban szoktak emlékezni az életük régi epizódjaira, mint az újabbakra.
Most a kaszások délideje van, s leghangosabb: a harang. Ámbár csak úgy száll hozzám zengő kondulása, mintha a másvilágról jönne, mégis az ő hangja tölt be mindent. Mintha a madárhangok csak a nagy zenekar mellékszólamai volnának most, merthogy a harang dallama csendül s övé az elsőség. Még a patakmorajlás is ennek a kísérete. A sárgarigó is csak a harangkondulás zenéjét szépíti fuvolázásával. Még a hirtelenében esőt jósló zöld béka is. A parti bozót mellett cirpelő tücsök is. Minden… minden!
Pedig akármilyen jó is az ember memóriája, lehetetlen, hogy mindent megrögzítsen azokról a részletekről, amelyek valamely élményünket érdekessé tették. A hely, ahol valami ilyen történt velünk, az év, a hónap, még a nap, sőt az óra megállapítása is annyira kiegészíti és segíti emlékezetünket, hogy aki az ilyen adatokat nem restellte feljegyezni, az könnyen igazodik el a múltjában, évtizedekre visszamenően is. Eszünkbe jutnak akkori érzéseink, hangulataink, társaink; színes és változatos kaleidoszkóp mozog előttünk, mint a történeti hűséget megőrző filmszalag.
Felséges az ilyen isteni magány tudata, aminő a csöndes, alig sóhajtozó, az éjszaka árnyékával takarózó erdőben támad bennünk!
Mert nem lehet azt a gombalevest, azt az angyalbakancsos babcsuszpájszt, azt a rántott csirkét, meg túrós gombóczot elmondani, hogy a toll is el ne olvadjon a lelkesedés hevében, a melyre ez a remek koszt méltó vala.
Egyetlen sort sem írtam le a természetről, amelynek igazságáról meg nem győződtem volna. Pedig van eddig tizennégy természetimádó könyvem, nem szólva ezernyi ily tárgyú, könyvben meg nem jelent írásomról. Csak a hangulatozásban voltam poéta. Mindig figyelve, mindent ellesve, megtanulva jártam és járom a természet világát. Elfogyhatatlan benne a tanulnivaló.
Ki látott valaha engedelmes tacskót? Mind azt teszi, ami neki tetszik.
Az emberi költészet eltörpül a természet költészete mellett. Minden, ami emberi képzelet, jelentéktelen a természet valóságaihoz képest. Nincs szín, nincs határtalanság sem nagyban, sem kicsinyben, amit a természet magába nem foglal. Az emberi képzelet holtra fáradtan merül ki a természet igazságai felé siettében.
A holdvilág ma is úgy fénylik, mint hetven esztendővel ezelőtt. Ezen az égi kalandoron nem látszik meg, hogy vénül. Minden más, ami körülöttem van, kopik, nyüvődik, enyészik lassan-lassan. Hát még az emberek, a kortársaim, a régi ösmerőseim, a barátaim, az immár kevésszámú hozzámtartozóim!… Nem kell tükörbe néznem, ha őket látom. Megváltozásuk az enyémet is mutatja. Még az esztendőnek ez a kései szaka is olyan, amilyen én vagyok.
Mindig figyelve, mindent ellesve, megtanulva, jártam és járom a természetet. Elfogyhatatlan benne a tanulni való.