Mindenki álarcot visel és szerepet játszik. Egyáltalában az egész társadalmi élet folytonos komédiázás.
Könyveket vásárolni jó volna, ha az elolvasásukhoz szükséges időt is meg lehetne venni. De többnyire összecserélik a könyvek megvásárlását (birtokolását) tartalmuknak elsajátításával (birtokba vételével).
Annak, hogy a jót olvassuk, feltétele, hogy ne olvassunk rosszat. Mert az élet rövid, az idő és az erők korlátoltak.
A rossz könyvek töméntelensége, ez az elburjánzó irodalmi gaz, amely megfosztja táplálékától a gabonát és megfojtja. Ezek a termékek tudniillik magukhoz ragadják a közönségnek idejét, pénzét és érdeklődését, ami igazság szerint a jó könyveket és nemes céljaikat illeti meg, holott pedig csak azzal a szándékkal íródtak, hogy pénzt jövedelmezzenek vagy hivatalokat szerezzenek. Tehát nem csupán haszontalanok, hanem egyenesen károsak.
Az emberi tudás minden irányban beláthatatlan, s annak, ami egyáltalában méltó a megismerésre, az egyes ember az ezredrészét sem tudhatja.
Az emberi szó a legtartósabb anyag. Ha egy költő az ő legfutólagosabb érzését neki kellőképpen megfelelő szavakban testesítette meg, akkor az évezredeken át él ezekben, s minden fogékony olvasóban új életre kél.
Az ész (…) az, ami képesíti az embert, hogy ne csupán a jelenben éljen, mint az állat, hanem a múltat és a jövőt is áttekintse és átgondolja. Ebből származik elővigyázata, gondja és gyakori szorongása.
Akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak hírből ismerik.
Minden más dolog csupán egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek, a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.
Jómód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt, rendes hangulatunk nemigen különbözik az előbbitől.
Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a csalódásunk.
Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon.
Ha ifjúkoromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem, no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!
Életünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi, második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás.
Sokat nyernénk vele, ha idejében kiirtanánk az ifjúból azt a rögeszmét, hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek épp az ellenkezője esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből, semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a – szivárványnak!
Amily bizonyos, hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, éppoly biztosan észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug.
Ha egész testünk olyan egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó, akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el, hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul, és ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak.
A tehetség eltalálja azt a célt, amelyet senki más nem talál el. A zseni eltalálja azt a célt, amelyet senki más nem lát.