Cristiano Ronaldo volt a legtehetségesebb játékos menedzseri éveim alatt. Felülmúlta a többi nagyságot is, akiket edzettem a Unitedban. Pedig sok ilyen volt. Legfeljebb néhány olyan saját nevelésű játékost helyeznék vele egy polcra, mint Paul Scholes és Ryan Giggs, mert ők két évtizedig csodálatos módon hozzájárultak a Manchester United nagyságához. Ez a hűség és kitartás, valamint a viselkedésük eléggé kivételesnek mondható.
A korai leckékből megtanultam, hogy a hazai meccseinken mindig az ellenfél legjobb csapatára, legjobb taktikájára, legerősebb teljesítményére számítsunk, és ezzel együtt se adjunk neki esélyt.
Időnként a legjobb játékosok is elvesztik az önbizalmukat.
A futballedzősködés soha véget nem érő kihívássorozat. Ennek nagy része valóságos esettanulmány az emberi gyarlóságról.
Nagyon sokat tanultam az emberi természetről már jóval azelőtt, hogy délre, a United felé vettem az irányt.
Fiatalkori élményeimhez szorosan hozzákapcsolódnak ezek a kis kocsmák. A legelső üzleti ötletem is az volt, hogy a kis jövedelmemből kiváltom az engedélyt, magam is nyitok egy ivót, és akkor biztosítva lesz a jövőm.
A kispadon eltöltött éveim alatt kezdetben heti 6 fontért tartottam edzéseket az East Stirling-i játékosoknak, s innen jutottam el oda, hogy eladjam Cristiano Ronaldót a Real Madridnak 80 millió fontért.
Ha megnézzük a sikeres embereket, akkor érdemes megnézni a szüleiket és az ő foglalkozásukat is. Sokkal jobban megérthetjük, honnan jön az a rengeteg energia és motiváció.
Folyton igyekeztem messzebbre tekinteni, és a nehézségeken túl mindig a siker lebegett előttem.
Skóciában a Ferguson család jelszava ez: „Dulcius ex asperis”, vagyis „Édesebb az, amiért küzdeni kell”. Ez az optimizmus segített át 39 évnyi futballedzőségen.
Ha valaki csak kétségbeesni tud egy vereségtől, akkor biztosra veheti, hogy újabb vereségek érik.
Egy döntő elvesztése megrázó élmény, különösen akkor, ha mi 23-szor lőttünk kapura, az ellenfél pedig csak kétszer, vagy ha kihagytunk még egy tizenegyest is. Ilyen esetekben nekem mindig az volt az első gondolatom, hogy gyorsan át kell tekinteni, mi is a legsürgősebb feladat az adott helyzetben. Azonnal a javításon és a megújuláson kezdtem el gondolkodni.
Néha a vereség a legjobb végeredmény, mert minőséget produkál, ha megfelelően tudunk reagálni a bajokra.
Gyakran fölhánytorgatták nekem az emberek, hogy a meccsek alatt sohasem láttak mosolyogni. Erre azt szoktam válaszolni, hogy nem vigyorogni mentem oda, hanem győzni.
Jó néhány skótot ismerek, akire az erős akarat a jellemző. Ha eljönnek Skóciából, annak csak egy oka lehet: sikert akarnak elérni. A skótok nem azért indulnak útnak, hogy elmeneküljenek a múlt elől, hanem azért, hogy magasabbra jussanak. Ezt világszerte látni, de különösen Amerikában és Kanadában.
Ha olyan meccseredményt keresek, amely összefoglalóan mutatja be a Manchester United minden jellemzőjét, akkor a számomra az utolsó, az 1500. mérkőzés jut eszembe: West Bromwich Albion-Manchester United 5-5. Őrjítő. Csodálatos. Vicces. Felháborító.
Nem sok vezető edző ismerheti azt a kiváltságot és felemelő érzést, amekkora hatalmam és befolyásom nekem lehetett a Manchester United fölött.
Már az Aberdeenben és a Manchester Unitednál eltöltött kezdő éveimben rájöttem, hogy ha bizalmat és hűséget várok el a játékosoktól, akkor először is nekem kell így viszonyulnom hozzájuk.
