A zene egy igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi más változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp, mint az a pillanat.
A melódia áthelyezhető egy oktávval lejjebb vagy feljebb, mégis ugyanazt halljuk. Míg ha egyetlen hangot megváltoztatunk benne, már nem ugyanaz lesz a dallam.
A zenészek nem mennek nyugdíjba; egyszerűen abbahagyják, ha már nincs bennük több zene.
A mai napig fogalmam sincs róla, vajon miről énekelt az a két olasz nő, de az az igazság, hogy nem is érdekel. Valamit jobb, nem kimondani. Valami olyan szép dologról énekelhettek, melyet nem lehetett csupán szavakkal kifejezni, és amibe belefacsarodik a szíved. Állítom, hogy azok a hangok, magasabbra és messzebbre szárnyaltak, mint amiről valaha is álmodtunk. Mintha egy gyönyörű madár szállt volna a kalitkánkba és dala nyomán leomlottak volna a falak, És ha csak egy rövidke pillanatra is, Shawshankben a legutolsó ember is szabadnak érezhette magát.
A zene erkölcsi törvény. Lelket kölcsönöz a mindenségnek, szárnyat az élménynek, szállni tanítja a képzeletet, bájt ad a szomorúnak, derűt és életet mindennek. Lényege a rendnek, és útja minden jóhoz, igazságoshoz és széphez vezet, amelynek csak láthatatlan, de kápráztató, szenvedélyes és örökkévaló alakja.












