Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom!
Hadd álmodjam Helviláról,
Szép szeméről, szép karjáról,
S ékes arca hajnaláról.
Vágyakozás idézetek
Bár bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni, vágyaidat ne tekintsd hiábavalónak: ami mára megvalósult, tegnap még képzelet volt.
Szeretnél lenni a víz, mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét, a törölköző, mely minden porcikáját végigsimítja, magadba itatva róla a vizet. Lennél a tükör, amely minden nap láthatja, a cipője, amely pici lábához simul, vagy a rúzs, mely színesíti ajkát. Lennél a telefon, mely hallja hangját, a kanál, amit édes nyelvével megérint. Vagy a toll, mellyel gyönyörű, fenséges nevét leírja, vagy a papír, mely azt hordozza. Lennél. Minden lennél, de egyik sem lehetsz. Mégis, mindegyiknél több lehetsz. Mert te a lelkeddel simogatod, a lelkeddel öleled át, lelkeddel érinted meg, lelkedben hordozod nevét, szívét, a lelkeddel őrzöd. Soha nem múló vággyal.
Minden nap meghaltam kicsit, mióta újra találkoztunk.
Mindig ébredj mellettem,
Nézz rám úgy, hogy érezzem,
Nem vár több magányos éj,
És nálad lesz menedék
Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet;
és öntsd csókodba minden ízedet;
és öntsd csókodba minden tüzedet,
és négyet kapsz, parázsnál égetőbbet.
Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (…) A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.
Érezte, amint vére áramlani kezd az ereiben, ahogy elnézte azokat a nedves, telt ajkakat. Már szinte érezte az ízüket.
Csókoltam, míg karcsú, izmos dereka bőszülten igyekezett szabadulni karjaimból: akkor rúgott, karmolt és szidott, de ez már nem volt szidás; a szerelem egytagú szavakból álló, fülledt, ősi nyelve volt. A világ legelső szavai. Szidást, könyörgést, biztatást jelentenek. Vágyat és elcsukló örömet. És megint vágyat. És megint örömet. És bánatot.
Ha egy fiú egy lány száját bámulja, és közben megnyalja a sajátját, elég könnyű kikövetkeztetni, hogy mire gondol!
A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk „legintellektuálisabb” szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak „testileg érintkezik”, hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?
Különös, az emberi lények imádják ezt csinálni, holott vérnyomáskrízist, végtagremegést, tachycardiát, egyéb kritikus tüneteket okoz. Ráadásul a felek ritkán érik be ennyivel. Amikor ők még azt hiszik, békésen játszadoznak a nyelvükkel, valójában máris féktelenül kalózkodnak, gondolatban és tettleg egyaránt, hiszen a kezek például szabadon maradnak. Szabadon, de nem nyugton. A csók békés jellege megszűnik. A végtagok önállósulása folytán a szervezet maradék nyugalma is felborul. A belső részek bolydultan hullámzanak, áradnak, emelkednek, süllyednek. Hormonok, nedvek zubognak. Kész csoda, hogy a többség túléli.
Fékezett, a járda mellé kormányozta a kocsit, s az még gurult, amikor a kéziféket berántva egymás szájára vetettük magunkat. Fogaim közé haraptam alsó ajkát, s megpróbáltam lenyelni, kiserkenő vérére vágytam. Ő is falánkul fenevad szenvedéllyel csókolta a számat, nyelvemet, szempilláimat; kezünk ölelt, fojtott, simogatott. A különös tüzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak testünkön. Nem bántam az általuk okozott szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegsejtemen a vágy zsarnokoskodott.
A csók a buja szerelem csábító ördöge, vad táncot jár vörös talárjában, amivel ingerli a szemet, furulyahangjával csiklandozza a fület, illatával bódítja az orrlyukakat, redőivel simogatja a remegő bőrt.









