Menj, nézz és láss! Tapints, szagolj, ízlelj! Hagyd a helyén, vagy gyűjtsd! Edd meg, vagy szépítsd vele otthonod! Csodáld, és mesélj róla! Nézz hosszasan egy téli fát, és gondolj rá, ha nem tudsz elaludni este az ágyadban! Feküdj le a rétre a füvek-virágok közé, nézd a naplementét, vagy szórd magadra őket, és gondolj rájuk, ha rossz kedved van!
Csak ennyit adna erdő-mező? Nem. Sokkal többet: a vadvirágok áradatát, virágzó és sárguló-vörösödő lombokat, bugákat, pihéket, bogyókat, vízmosta kavicsokat, különleges színeket, a növények viruló és száradó áradatát.
Az igazán nagy egyensúly az, mikor meg tudunk állni megfigyelni a természetet. Ehhez nem kell pénz, csak az, hogy vegyünk észre, ami körülöttünk van.
Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.
A szennyezés, a felhőkarcolók és az autópályák elvették tőlem a városomat, ezért elköltöztem és felfedeztem magamnak a Sierra Nevadát és a Yosemite Nemzeti Parkot, ahol megismertem a nyers természet szépségét. Eldöntöttem, hogy ez életem része lesz, bármivel is foglalkozom. Ettől kezdve két szenvedélyem, a művészet és a természet között osztottam meg az életemet.
Futóösvények, friss levegő, némi víz és ennivaló, ép test – mi más kellhet még, hogy a földdel egynek érezzük magunkat?
Az ultrafutó küzdhet a természettel, vagy átadhatja magát neki. Én az utóbbit javaslom.
Az általános természetes valláshoz voltaképp nem kell hit, hiszen mindenkiben önként tolakszik fel a meggyőződés, hogy a természet mögött s mintegy abban megnyilvánulva, egy mindent létrehozó, rendező és irányító valaki rejtőzik.
Ha azon a kurta skálán, amelyen az ember érzékeli az időt, a vulkáni tevékenységek talán a természeti világ legfélelmetesebb jelenségének látszanak is, hosszú távon nagy teremtő erők. Új szigeteket építenek – ilyenek Izland, Hawai és a Galápagos-szigetek – és olyan hegységeket, mint a Mount St. Helens és az Andok. A szárazföldek vándorlásai pedig, amelyek a vulkáni működéssel szoros kapcsolatban állnak, a környezeti változások hosszú folyamatát indították meg. Az évezredek során új lehetőségeket nyitottak a növények és az állatok megtelepedésére.
A földművelés hajnalán kezdtek gazdagodni a lehetőségeink, és a természettel való kapcsolatunk lassan megváltozott. (…) Nem voltunk már a természet részei – kiléptünk belőle. Most, oly sok év után vissza kell fordítani ezt a folyamatot. Ezúttal ismét nincs más választásunk, mint a fenntartható létezésmód – csakhogy most már több milliárdan vagyunk. Nem térhetünk vissza, és nem is akarunk visszatérni a vadászó-gyűjtögető életmódhoz. Ki kell alakítanunk a fenntarthatóság új formáját, és a mai kor emberének világát ismét harmóniába kell hoznunk a természettel; csakis így indulhat újbóli növekedésnek a súlyos mértékben megcsappant biodiverzitás. Csakis így ‘vadulhat vissza’ a világ, és állhat be újra egy stabil állapot.
A vadat és őseredetit a megszelídítettel váltottuk fel. Úgy tekintünk a Földre, mint a mi bolygónkra, amit az emberiség működtet a saját javára és hasznára. Az élő természet többi szereplője számára nem sok maradt. Az igazi, a megzabolázhatatlan, ősi természet – a nem emberi világ – nincs többé. A Földet elárasztottuk és legázoltuk.
Sokszor hallottam, hogy az úgynevezett természet olyan, mint a cserépedényeket készítő fazekas, és ha egy szépet tud készíteni, tud aztán két-háromszázat is.
Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát készítgeti,
S mint erdő szüze – bár rejti magát -,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.
Ébred a világ. Zöld illatok suhannak a határokon által, hozván a tavasz ígéretét. Parányi szálak búnak elő a barázdákból. Kifeslenek az ágak végin a szűz rügyek. Zsenge füvek parádéja lepi a mezőket. Dombok oldalán virul a galagonya. A telet általvészelt diófák szarvas koronája még kopár. Az új leveleket fakasztó hajtások vágyakozón kavarják az égi vizeket.
Nagy a május hatalma:
az erdőt megragadja,
s bizton vezeti kézen.
Friss lombbal teli a vadon;
túl vagyunk már a télen.
A tavasz az új élet fakadásának ideje. A nap eloszlatja a homályt. Üde csókja életre kelti az alvó természetet.
Jött. Nem mondanám, hogy váratlanul. Sőt. Nagyon is vártam. Ahogy minden évben. (…) A fák dalra fakadtak, lombokat szültek, a nyíló virágok megfestették az utcákat, a Nap pedig meleget töltött a virágok kelyhébe. És a lelkekbe. Mert nem csak a virágok, de a lelkek és a mosolyok is kinyíltak. Ezt a csodát hozta a vendégem. Úgy hívják: tavasz.
Az az ember, aki vak a természet szépségeire, az élet örömeinek csak a feléből részesül.
Különös, de mikor magam vagyok a természetben, az alantas és közönséges dolgok szertefoszlanak. Ezeken a napokon nincs olyan, ami megrémítene. Ez segít nekem újra és újra.
