Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (…) Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá.
A természet tiszta rendszer, abban csak tiszta válaszok vannak.
Ahogy a tenger ír a fövenyre:
írja-törli, írja-törli
mindig ugyanazt
– sosem ugyanúgy.
Sosem láttam még ennél szebb helyet. A folyó mindkét partját viruló zöld fák szegélyezik, amelyek egészen mások, mint honi fáink. Ezerféle virág és gyümölcs függ rajtuk, közöttük számtalan, egészen kicsi madár édesen dalolgat. Rengeteg pálmafát láttam, másfajtájúak, mint amelyeket Guineában és Spanyolországban látni; középnagyságúak, fölötte széles leveleikkel a bennszülöttek házukat fedik be. A talaj sík és egyenletes.
Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba – ha akarna -, de hát miért is kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.
A Teremtő szent tenyeréből amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember.
Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő. Visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, amikor mindent betakart a hó, békésen pipáltak a kémények, mert az erdő úgy is adott, amit adhatott.
„Képzeld el a Földet az emberi élettől mentesen – kizárólag növényekkel és állatokkal benépesítve! Gondolod, akkor is lenne múlt és jövő? Vajon akkor is lenne értelme az időről beszélnünk? A „mennyi az idő?” vagy a „hányadika van ma?” kérdés – ha lenne ott bárki is, akitől megkérdezhetnénk – teljesen értelmetlenül csengene. A tölgyfa vagy a sas csak összezavarodna az ilyen kérdéstől.”Hát természetesen most van. Az idő: most. Mi más lehetne?”
Amikor az ember ostobán megpróbál szembeszállni a természet erejével – (…) alulmarad.
Közelebb kerültem a természethez, és most már képes vagyok értékelni a szépségét.
Semmivel sem meglepőbb dolog kétszer születni, mint egyszer; a természetben minden feltámadás.
A modern társadalmaknak meg kell őrizniük a természethez való közelségüket… az embereknek képesnek kell lenniük élvezni a fa árnyékát vagy örülni, amikor a leander virágzik.
Az eső kegyelem, az ég földre ereszkedése, eső nélkül nem lenne élet.
Az eső táncolt, énekelt,
a füvön körbe járt,
átvonta, húzogatta
a gally között haját,
aztán kavics sértette fel
szelíd lábát, megállt,
elhalt ártatlan éneke,
nem táncolt már tovább.
Mély tisztelettel üdvözöllek, eső! Köszöntelek, égi pöttyenések, vonuló felhők morzejelei… Ne is nézzétek őket felnőtteket, vízcsepptől félőket, ahogy futnak-menekülnek előletek ernyőjük oltalmába, házuk fedele alá. Kedves csöppek, ti csak nekünk estek, akiknek még bőre örömmel fogadja alig észrevehető érintéseteket… Ti vagytok az állandóság, a mindig másnak és mindig ugyanannak érzékeny egyensúlya, a jelen idő, amit egyes szám első személyben csak mi merünk végigélni, felosztva és megnyújtva a tünékeny pillanatot, ahogy a tenger osztja meg magát újra meg újra felcsapódó tarajos hullámokba.
… és aztán ott van nekem a természet, és a művészet, és a költészet, ha ez nem elég, akkor mi lenne elég?
Ha igazán szereted a természetet, mindenhol megtalálod a szépséget.
A természet hatalmas, az ember parányi. Ezért aztán az ember léte attól függ, milyen kapcsolatot tud teremteni a természettel, mennyire érti meg, és hogyan használja fel erőit saját hasznára.
Ne kérkedjünk túlságosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel! A természet minden ilyen győzelemért bosszút áll rajtunk.
A tavasz a kedvenc évszakom. Már a neve is szép; ha valaki csak kimondja, hogy „tavasz”, már látja a virágokat, a szálló pillangókat, a húsvéthétfőt, de ha valaki azt mondja, „ősz” vagy „tél”, az mit lát?
