A galamb is csak úgy örül
A kedves kikeletben,
Ha szerelmes párja körül
Búgdozhat a ligetben.
A tavasz az év legszebb időszaka, mert a levegő langyos, és tele van virágillattal, a legócskább viszont a nyár, mert döglesztő a hőség, és a macskák nyervognak az utcán.
Ha eljön a tavasz, a kertben újjászületik minden. A kövek közül kikandikál a hóvirág, és ingatja a fejecskéjét.
A nyargaló tavaszi szélben zúgó lombsusogásra az erdei dolgozók azt mondják: „Muzsikál a Bükk”.
Valami csodálatos ereje van a tavaszi napsugárnak. Lám, bárhová is küldje fényét, mindenütt új életet ébreszt. Olyan, mintha az egész varázslat volna. Bármennyire enyhék is ezek a sugarak, mégis erősebbek, mint a nyáré, amely igencsak égető, és az őszé, amely csak hervadást és halált hoz. Nem gondoltál soha arra, hogy ennek a sápadt napsugárnak körülbelül olyan ereje van, mint az első szerelemnek?
Az égbolton gyapjasan fodrozódó, tündöklően fehér bárányfelhők szelíd nyája hirdette a tavaszt.
Odakint vakítóan sütött a nap, felmelegítette a bőrét. A tavasz már ott volt a levegőben. A virágok kinyíltak, a fák virágba borultak, a madarak éneke elnyomta a város zaját.
A tavaszi hóvihar egyetlen előnye, hogy az időjárás sokkal hamarabb melegebbre fordul utána.
Áprilisban végre beköszöntött a tavasz. A nap forrón sütött, mintha számtalan apró tű érte volna az ember bőrét, a fák harsányan zöldelltek, a föld meleg párát lehelt. Rengeteg ember fordult meg a Városligetben, átutazók és kirándulók szédelegtek a melegben, vagy épp a tölgyek árnyékában hűsöltek.
Egyes ausztrál kígyófajok azzal ünneplik a tavaszt, hogy tömeges sze*uális aktusba bocsátkoznak, és a kicsinyeik is ekkor kelnek ki.
Finom tavaszszag volt, estillat. Nemsokára zümmögnek a cserebogarak. Olyan könnyű volt az éj, mintha magához akarná emelni az embert.
Ó, Istenem, hisz mindig így volt: egyszer majd tavasz lesz. Sok évezredes ez a föld, s még sohase maradt el a tavasz, akármit tettek az emberek.
Tavaszi estéken a falusi templom tornyából néha egészen furcsa, sziszegő, fújó, hortyogó hangok hallatszanak. Mintha valaki fuldokolna, haldokolna odafent, a pókhálós gerendák között. Titokzatos, földöntúlinak tűnő hangok, de ha van egy kevés időnk és az idegeink is teljesen rendben vannak, megleshetjük, amint a zsalugáter nyílásain át sötét árny repül ki nesztelenül és tűnik el a még sötétebb éjszakában: a toronyban tanyázó öreg gyöngybagoly indul vadászni a kertekbe és a mezőkre. A furcsa hangok pedig jelzik, hogy bármily különös is, ez az egyébként oly csöndes, afféle magának való madár is érzi a tavaszt, szerelmes lett, és a furcsa hangszerelésű “monológ” talán éppen párjának szóló forró vallomás volt.
Gyönyörűen sütött a nap, megmelengette a földet, és a virágágyásokban hálás nárciszok köszöntötték az idei tavaszt.
Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon, s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.
Virágszirom, cseresznye,
fényed nem lesz feledve!
Könnyűséged kísérjen
minden bajban, veszélyben,
illatfelhő, virágpor,
repíts ki a világból,
fel a földről magasra,
örökfényű tavaszba!
Alkonyodott már az idő, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszállni a nap, előkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhővánkosait s az alkony barna matracait. Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbortakarókat és -vánkosokat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta.