Kedves mezei virágok,
Szép tavaszi gyermekek:
Kedv s örömre szült anyátok,
A természet, úgy szeret!
Tavasz idézetek
Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek.
Lám, lám, hát újra itt vagy,
S be kedves vagy, be szép!
Olyan örvendve, oly víg
Szívvel megyünk feléd.
A tavasz beköszöntével újra megnyugszom.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán,
fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében,
s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld.
S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék
lánggal lobban az ég.
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem ,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.
Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.
Levághatod az összes virágot, de a tavasz érkezését nem akadályozhatod meg.
A mély gyökerek sosem kételkednek abban, hogy eljön a tavasz.
Itt a tavasz, tudod-e?
leheletét érzed-e?
Virágszájjal rád nevet
virágszagú kikelet.
Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát készítgeti,
S mint erdő szüze – bár rejti magát -,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.
Ember, állat jó kedvébe,
Fagyos télnek vége, vége,
De szép megint a világ!
Hol bús avar volt ősz óta,
Fölcsendül a madárnóta,
S nyílik a sok szép virág.
Minden egyes szárban, minden egyes virágban ott a tavasz.
Ébred a világ. Zöld illatok suhannak a határokon által, hozván a tavasz ígéretét. Parányi szálak búnak elő a barázdákból. Kifeslenek az ágak végin a szűz rügyek. Zsenge füvek parádéja lepi a mezőket. Dombok oldalán virul a galagonya. A telet általvészelt diófák szarvas koronája még kopár. Az új leveleket fakasztó hajtások vágyakozón kavarják az égi vizeket.
A fagyba dermedt, árva szikla is
Tavaszt érez, ha zápor öntözi
Áprilisban, s dől májusban a fény:
Didergő testén fű nő, zöld moszat.
Ekként a szív: fásult, bár felsajog,
Ha nő sír, s mosolyában zsongva éled.
Bolond idő, esős-napos tavasz,
kertben, gomblukban kis, szines virágok,
az Április egy szerelmes kamasz,
telisóhajtja széllel a világot.
Nagy a május hatalma:
az erdőt megragadja,
s bizton vezeti kézen.
Friss lombbal teli a vadon;
túl vagyunk már a télen.