Gyönyörűen sütött a nap, megmelengette a földet, és a virágágyásokban hálás nárciszok köszöntötték az idei tavaszt.
Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon, s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.
Virágszirom, cseresznye,
fényed nem lesz feledve!
Könnyűséged kísérjen
minden bajban, veszélyben,
illatfelhő, virágpor,
repíts ki a világból,
fel a földről magasra,
örökfényű tavaszba!
Alkonyodott már az idő, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszállni a nap, előkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhővánkosait s az alkony barna matracait. Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbortakarókat és -vánkosokat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta.
Az üzlet előtt vödrökben különféle rózsák és tulipánok illatoztak, a tavaszi napfényben szinte lángolt a sokféle piros, sárga, rózsaszín.
A tavaszt és a változást semmilyen erő nem állíthatja meg.
Kedves mezei virágok,
Szép tavaszi gyermekek:
Kedv s örömre szült anyátok,
A természet, úgy szeret!
Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek.
Lám, lám, hát újra itt vagy,
S be kedves vagy, be szép!
Olyan örvendve, oly víg
Szívvel megyünk feléd.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán,
fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében,
s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld.
S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék
lánggal lobban az ég.
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem ,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.
Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.
Levághatod az összes virágot, de a tavasz érkezését nem akadályozhatod meg.
A mély gyökerek sosem kételkednek abban, hogy eljön a tavasz.
Itt a tavasz, tudod-e?
leheletét érzed-e?
Virágszájjal rád nevet
virágszagú kikelet.
Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.