A kora tavasz a kedvencem, amikor a látszat ellenére még hideg van, de már énekelnek a madarak, és a legelőt elözönlik a juhok.
Tavasz idézetek
A tavasz csoszogva érkezett, mint Olvadás anyó a gyerekkori képeskönyvemben. Éjjel meghalt a csikorgó mínuszokban, reggel föltámadt a nap fényével és az utak jegével.
Elfelejtettem rövid időre mindent, csak a tavaszt élveztem, hogy a testem most nyílik, hogy mások is fiatalok, hogy a visszatérő madarak megfiatalítják az erdőt.
A tavasz tele van reménnyel, mindig ezt mondta. Ilyenkor ereje teljében van a természet. A virágok utat törnek a fény felé, holott a talaj tulajdonképpen még túl kemény ehhez.
– […] Anya szeretett volna valamit, ami minden tavasszal újra virágba borul. Azt mondta, hogy van valami csodálatos abban, amikor egy olyan törékeny dolog, mint a virág, a legkeményebb tél után is képes újra kinyílni.
Vágyakozom a tavasz virágporral terhes levegője után.
A tavasz közeledtével a természet éledezett, s a hűs északi szél a szabadság illatát hozta magával. Nem téríthette el őket immár semmi az útjukról, se eső, se vihar nem tántoríthatta őket.
A tavasz beköszöntével életre kelt a táj. Lila csillagfürt, arany pipacs, piros ecsetvirág és a vadretek fehér virága tarkította a hegyoldalakat. Angel rádöbbent, hogy benne is egy különös, ismeretlen érzés bontogatta a szirmait.
Április elején jártunk. A szélesre tárt ablakon a tavaszi illatokat hozó szellővel kellemes zongoraszó is beáramlott. Elgar Szerelmi üdvözlete. Mintha a hangok vonzották volna oda, az erkély korlátján megjelent egy macska.
Télen, amikor a szél vonítva hordta a havat az utakon, és a falut hófúvások ágyazták körül, sokszor álmodtam a tölgyfával. Elképzeltem, hogy recsegve viaskodik a széllel, meg-megrázva fejét, mint egy bozontos óriás, és mindig győztes marad, mert nélküle üres lett volna a réti világ, és kihez mentem volna én tavasszal első tavaszi látogatásra, amikor a rengő levegő melegen nyalja a zsendülő füvet, és a fa alatt kinyitotta már csillagszemét az ibolya.
De haladt a tavasz is közben.
Felpattantak a bükkök rügyei, s frissen mosott zöldjét megszellőztette a fiatal lomb. A Marosból tömött csapatokban vándorolt fölfele a lepényhal, s amerre elívott, zöldek voltak már mind az égerek. A partokon sárgán virágzott a gólyahír, s a tisztások füvét lila kikerics lepte. Szemközt, az Urszu torka fölött magányos nyírfa állott. Szívósan kapaszkodott a sziklába, kissé előrehajolt, mintha a vízesést nézte volna. Ez a nyírfa egy idő óta különös muzsikát tudott. Ha megindult Görgény felől a déli szél, az a langyos eső és napszagú szél: úgy zsongtak az ágai, mintha láthatatlan hárfa húrjai feszültek volna köztük. Vékony törzse fehéren hajladozott, akárha valami furcsa táncba kezdett volna ott a sziklán, valami titokzatos, pogány tavaszi táncba. Könnyű zöld selyemingét meglengette a szél a tánc ritmusában. Volt valami sejtelmes abban, ahogy ott állt a sziklán és táncolt. Különösen késő délután, mikor a szél megerősödött, s az árnyékok visszanyúltak a völgyön, és az Urszu üverei már sötétfeketén az estére vártak. Rigók rikoltoztak vidáman a fenyők alatt, s néhány császármadár kiült a sziklákra búcsúzkodni a fénytől.
Elérkezett a következő húsvét, amikor újjáéled a természet, a mandulafák a tavasz első hírnökeiként büszkén emelik királynői koronájukat, kikandikál a halott téli földhalom alól a fehérlő tavaszi tőzike, hivalkodón emeli fejét a mélylila sáfrány, és a nap sugarait imitáló tavaszi hérics nyújtózkodik a talajon.
A tavasz olyan, mint egy hajadon: öreg, mégis örökifjú.





