Mi tagadás, jó volt viszontlátni magamat a mozivásznon. A Ki beszél itt szerelemről című Bacsó Péter-film után több szerződésajánlatot is kaptam. Sándor Pál megkeresett, hogy vállaljak feladatot a Déry Tibor Óriás című novellájából készülő tévédarabban, Verebes István egy Hilton-produkcióhoz kívánt szerződtetni, s felléphettem volna színházakban is. De nem vagyok én Bud Spencer, aki a Piedone-filmekért otthagyta a vízilabdát, a világversenyek nagy élményét. Rájöttem, végül is nem a film, a színpad az én világom. Belestem a kulisszák mögé, s ez kielégített.
A színésznek arra is nagyon kell vigyáznia, hogy ne legyen túl sovány, kövér, alacsony, magas, szőke, vörös, fekete, fehér, hangos, halk, fiatal vagy öreg, és ne legyen benne semmi olyasmi, ami a rendezőnek eszébe juttatja róla a barátnőjét, a barátját, az apját, az anyját, a lelkészét, a terapeutáját vagy utált mostohagyerekét. A színésznek elég jól kell ismernie a forgatókönyvet ahhoz, hogy időnként fel-felnézzen belőle, de az isten szerelmére, nehogy kívülről bevágja! Aki kívülről fújja, az olyan beképzeltnek látszik, mintha máris megkapta volna a szerepet. És mindenekelőtt, bármilyen égető szükséged van a munkára, bármennyire is korog a gyomrod, bármennyit bujkáltál is a háziúr elől, soha ne mutasd ki a kétségbeesésed.
Semmit sem szeretek jobban, mint hallgatni, ahogy a rendezők a filmjeikről beszélnek.
Anyám egyedülálló nő volt – pénz nélkül. Azt akarta, hogy a lánya ennél sokkal jobb életet kapjon. Ezért már kétéves koromtól fogva arra nevelt, hogy szerepeljek. Így lettem színésznő.
Nem hiszem, hogy olyan lennék, mint az általam játszott karakterek – mindegyik nagyon távol áll attól, aki vagyok.
Egy színész soha nem lehet nagyobb, mint a film, amelyben szerepel.
Nézd, a mai napig, bármilyen szerepet kap valaki, az csak azért van, mert Leo (Dicaprio) előtte passzolta. Nem számít, mit mondanak neked. Nem számít, mennyire vagy jóban a rendezőkkel. Azok az emberek, akikkel többször dolgoztam együtt, mindannyian neki ajánlották fel először a szerepeket.
És akkor azt mondtam, hogy most Batmant fogok játszani, de komolyan fogom venni őt. Rengetegen kiröhögtek ezért, illetve azzal jöttek, hogy „ez egyáltalán nem fog működni”. Úgyhogy nagyszerű érzés volt egy egész trilógiával bebizonyítani, hogy ezek az emberek tévedtek.
Az emberek elkezdtek olyan szerepeket ajánlani nekem, amikre filmsztár-szerepekként gondolunk, de én próbálok karaktert formálni belőlük. Sosem láttam magam „filmsztárnak” és nem is vágyom arra, hogy az legyek.
Hányszor eldöntöttem már, hogy nyugdíjba vonulok, és megpihenek, de az ügynököm mindig valami szuper jó szereppel állt elő.
Tartok a felkészületlen színészektől. És tartok azoktól a rendezőktől, akik félnek.
Az én olvasatomban a western az, amiben lovak vannak meg nagy kalapok. Ez legalább annyira jól írja le a műfajt, mint maga a szakkifejezés – ezzel arra akarok csak rámutatni, hogy nem hiszek a műfaji fogalmakban. És mégis be kell ismernem, hogy csináltam három filmet, amelyben lovak és nagy kalapok vannak, szóval valami alapja mégis lehet.
Elolvasod a forgatókönyvet, megpróbálod annyira jól megérteni, amennyire képes vagy rá, minél pontosabban próbálod kitalálni, mit akar látni a rendező, és mindent megteszel azért, hogy meglássa a játékodban.
Majdnem, hogy éheztek a szüleim, de arról mindig gondoskodtak, hogy nekem és a húgomnak legyen mit ennünk. Ebben a környezetben a színészkedés luxusnak számított, mégis, amikor ifjú gimnazista koromban az angoltanárom kiválasztott egy iskolai darabban az igazi hülyegyerek szerepére, én nem sértésnek vettem, hanem örültem neki. Aztán viszont annyira kellemetlen élmény volt a színpadon lenni, eldöntöttem, soha többet. Mégis, amikor a városi főiskolába kerültem, színészetet kezdtem tanulni, megváltozott a hozzáállásom.
Nagyon fontosnak tartom, hogy egy jelenetet ne hússzor, hanem leginkább egyszer, maximum kétszer vegyünk fel. És már az első forgatási nap élesben menjen: ha az alkotó fejében megvan, mit akar, ez egyáltalán nem is olyan nehéz. Borzasztó olyan rendezőket látni, akik a forgatáson maguk sem tudják, mit szeretnének, csak locsognak összevissza, ez bomlasztó az egész stáb számára. Meg az olyanokat is, akik csak magukat tartják igazi művésznek, és lenézik például még a saját producerüket is, mondván, ez nem is csinál semmit. Hogyne, tőle kapod a munkát – mondanám az ilyen alkotóknak én.
Soha nem fogok mesterséges önfiatalításra fanyalodni egy szerepért. Ha nem kapok munkát, majd megyek Európába…!
A próbák arra valók, hogy beépítsen a színész magába egy belső monológot, aminek sosincs hangja kifelé, miközben kísérletezik azzal, hogy így, úgy, amúgy próbálja rációval, megérzéssel, váratlanul telibe találni és megkísérelni, hogy hogyan lehetne egy bizonyos emberi szituációt ábrázolni. Ahogy aztán közeledik a megfejtés felé, úgy pakolja magára azt a belső monológot, ami fizikai és pszichés tónusláncolatából áll. A színész emlékezetben bármikor előhívható ez a monológ, amely esténként segít abban, hogy a legnehezebb nap után is este még színpadra tudjon állni a színész.
Ha a színpadon vagyunk, akkor Petra nem a lányom és Máté nem a fiam. Kollégák vagyunk, kizárólag három színészről van szó. A gondolataimat soha nem erőltetem rájuk, nem adok nekik tanácsokat. Inkább csak ötleteket mondok. A színészet különben is egy nagyon finom, törékeny szakma, nem lehet csupán egy általam jónak tartott séma szerint működni. Mindkettejüknél egész fiatalon megmutatkozott a szereplés iránti vágy, és amikor jelentkeztek a főiskolára, akkor sem adtam nekik semmilyen atyai tanácsot. Tudtam, kitapossák maguknak a saját útjukat.
Mitől van az, hogyha Meryl Streep három métert megtesz, máris történik valami? Mert minél nagyobb a tehetsége valakinek, annál tovább tart a bőrénél. Vannak emberek, akik ha szembejönnek, érezni, hogy tolják maguk előtt a levegőt. Ez a tehetség.