Elolvasod a forgatókönyvet, megpróbálod annyira jól megérteni, amennyire képes vagy rá, minél pontosabban próbálod kitalálni, mit akar látni a rendező, és mindent megteszel azért, hogy meglássa a játékodban.
Majdnem, hogy éheztek a szüleim, de arról mindig gondoskodtak, hogy nekem és a húgomnak legyen mit ennünk. Ebben a környezetben a színészkedés luxusnak számított, mégis, amikor ifjú gimnazista koromban az angoltanárom kiválasztott egy iskolai darabban az igazi hülyegyerek szerepére, én nem sértésnek vettem, hanem örültem neki. Aztán viszont annyira kellemetlen élmény volt a színpadon lenni, eldöntöttem, soha többet. Mégis, amikor a városi főiskolába kerültem, színészetet kezdtem tanulni, megváltozott a hozzáállásom.
Nagyon fontosnak tartom, hogy egy jelenetet ne hússzor, hanem leginkább egyszer, maximum kétszer vegyünk fel. És már az első forgatási nap élesben menjen: ha az alkotó fejében megvan, mit akar, ez egyáltalán nem is olyan nehéz. Borzasztó olyan rendezőket látni, akik a forgatáson maguk sem tudják, mit szeretnének, csak locsognak összevissza, ez bomlasztó az egész stáb számára. Meg az olyanokat is, akik csak magukat tartják igazi művésznek, és lenézik például még a saját producerüket is, mondván, ez nem is csinál semmit. Hogyne, tőle kapod a munkát – mondanám az ilyen alkotóknak én.
Soha nem fogok mesterséges önfiatalításra fanyalodni egy szerepért. Ha nem kapok munkát, majd megyek Európába…!
A próbák arra valók, hogy beépítsen a színész magába egy belső monológot, aminek sosincs hangja kifelé, miközben kísérletezik azzal, hogy így, úgy, amúgy próbálja rációval, megérzéssel, váratlanul telibe találni és megkísérelni, hogy hogyan lehetne egy bizonyos emberi szituációt ábrázolni. Ahogy aztán közeledik a megfejtés felé, úgy pakolja magára azt a belső monológot, ami fizikai és pszichés tónusláncolatából áll. A színész emlékezetben bármikor előhívható ez a monológ, amely esténként segít abban, hogy a legnehezebb nap után is este még színpadra tudjon állni a színész.
Ha a színpadon vagyunk, akkor Petra nem a lányom és Máté nem a fiam. Kollégák vagyunk, kizárólag három színészről van szó. A gondolataimat soha nem erőltetem rájuk, nem adok nekik tanácsokat. Inkább csak ötleteket mondok. A színészet különben is egy nagyon finom, törékeny szakma, nem lehet csupán egy általam jónak tartott séma szerint működni. Mindkettejüknél egész fiatalon megmutatkozott a szereplés iránti vágy, és amikor jelentkeztek a főiskolára, akkor sem adtam nekik semmilyen atyai tanácsot. Tudtam, kitapossák maguknak a saját útjukat.
Mitől van az, hogyha Meryl Streep három métert megtesz, máris történik valami? Mert minél nagyobb a tehetsége valakinek, annál tovább tart a bőrénél. Vannak emberek, akik ha szembejönnek, érezni, hogy tolják maguk előtt a levegőt. Ez a tehetség.
Ha valaki azt hallja tőlem, hogy én egy komoly színész vagyok, megkérem, vágjon pofán.
Minden egyes szereppel, amit eljátszol, odaadsz magadból egy darabot. Különben hazudnál.
Kell a siker, mert az igazolja a színész számára, hogy jól dolgozik. Álszent, aki nem vallja be ezt.
Mindmáig van bennem drukk, mielőtt színpadra lépek. Olyasmi ez, mint a versenyló izgalma a futam előtt. Hallgatom a kulisszák mögül a nézők zsibongását, és a fülemmel érzem őket. Körülbelül tudom, milyen összetételűek, milyen lesz velük az este.
A vajúdás a színész örök sorsa. Talán furcsa a kép, de a színész olyan, mint a szülő nő, akit a rendező orvosként segít világra hozni a figurát.
Minden színész egy kicsit detektív is, mert meg kell találnia a forgatókönyvben a támpontokat, amelyek mentén föl tudja építeni a figurát. Mert sokszor a figura kulcsa nincs benne a könyvben.
Minden, ami egy filmben történik, imitáció. Oscar Isaac kérdezte, mert tudta, hogy pilótáskodom, hogy mit csináljon a pilótafülkében. Mondtam, ne izgasd magad, csak azt találd ki, melyik műszerhez akarsz nyúlni, mert úgyse ért hozzá senki.
Szinte mindig remek szakemberekkel dolgoztam, remek lehetőségeket kaptam, és többet kaptam ettől a szakmától, mint amit valaha reméltem. Célt adott az életemnek, úgy dolgoztam, hogy nem éreztem munkának… (…) Örülök, hogy megtanultam egy csomó mindent. Nincs abban semmi meglepő, hogy majdnem megtanultam ezt a szakmát. Mert hogy tökéletesen még nem tudom, az biztos. Olyan ez, mint a repülés, azt is holtig tanulja az ember, soha nem érezheti úgy, hogy mindent tud róla. (…) nagyon nagy szerencsém volt a szakmában. Még most is szeretem, amit csinálok. Még most is izgatnak a kihívások, és 77 évesen is leköt a munka. Amíg tudok, szeretnék dolgozni. Nyilván idősebb fickókat kell majd eljátszanom, de nem bánom.
Van egy kedves történetem: amikor Angliát bombázták, a színházban folytak az előadások. Bombázás alatt a színészek és a közönség levonultak az óvóhelyre, majd amikor véget ért, felmentek, és folytatódott az előadás. Ha a körülmények jelentéktelenek, hát jelentéktelenek.
Amikor először eljutottam színházba, azt éreztem, hogy nagyon jó lehet ott fönn a színpadon, ahol jókat mondanak, gyönyörű nők vannak, szól a zene, és a közönség tombol. Akkor arra vágytam, hogy egyszer én is ott lehessek a színpadon, és középen állhassak.
Csak olyan filmbe vágok bele, amiről azt tartom, hogy hozzátesz valamit a világhoz. A Kétely és a Mamma Mia! mindenképpen ilyen volt.
Akárhányszor eljátszom egy új szerepet, tudom, hogy páran majd azt mondják, hogy „hát, ez most nem volt valami jó”. Nézem az interneten, és azt írják, hogy ezt most elszúrtam. Mások pedig megértik, hogy mit akartam átadni egy adott alakítással. Nem lehet mindenkinek megfelelni, ezért jobb csak arra gondolni, hogy az édesanyád kedvéért csinálod.