Azt hiszem „A Mester” című film volt az egyik leginspirálóbb dolog, amin valaha dolgoztam.
Színészet idézetek
Egy Paul Thomas Anderson-filmben a legjobb döntés, amit egy színész hozhat, az, hogy hallgat Paul Thomas Andersonra. Mert valószínűleg senkit sem fog rossz irányba terelni. Más forgatásokon mindig azt mondanám, hogy hallgass a megérzéseidre, de Paul esetében azt mondanám, hogy hallgass Paul megérzéseire.
Mindig is úgy éreztem, hogy minél kevesebbet tud rólad a közönség, annál hatékonyabb lehetsz, amikor másokat alakítasz.
100 éves koromig fogom csinálni, soha nem hagyom abba. Soha nem hagyom abba az akciófilmeket, a drámákat, vígjátékokat… nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan filmeket készíthetek, amilyeneket csinálok, és imádom. Egyszerűen imádok filmeket csinálni.
Addig állok a színpadon és addig játszom, amíg bírok. A színház és a közönség szeretete éltet, ez ad erőt és ezért érdemes csinálni. A színház benne van egy színész vérében, fájós láb vagy kor ide vagy oda, játszani kell, mert ez éltet minket.
Számomra a legkedvesebb pillanat ezen a pályán az, amikor vége van egy sikeres előadásnak, és a közönség derűs arccal, odaadással tapsol. Ilyenkor úgy érzem, összeölelkezünk, és ezekben a pillanatokban ott van a közönség ígérete is, hogy „máskor is eljövünk”.
Én addig olvasom a szerepet, amíg azt nem hiszem, hogy az én vagyok, és amikor már úgy érzem, hogy ezt direkt nekem írták, akkor lehet játszanom.
Mindig azt szoktam mondani, hogy a színészetet nem lehet se tanulni, se tanítani, a színészetet csak gyakorolni lehet. A színész élete végéig tanul, és nemcsak a szerepeit, de annál többet is: az embereket. A közönség mindig tanít.
Robert de Niro munkássága nemcsak az általa eljátszott szerepekből áll, hanem abból is, ahogyan arra ösztönözte a színészeket, hogy ne csak előadásként, hanem átalakulásként is tekintsenek a szakmánkra. Los Angelesben nőttem fel, és mint minden fiatal színész, természetesen követtük őt, figyeltük minden oldalról, próbáltuk megérteni, hogyan tudott teljesen elmerülni a karaktereiben. Példakép volt, nemcsak egy másik nagyszerű színész, hanem a nagybetűs színész.
– méltatta kollégáját a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon.
Az embereknek van egy elképzelésük rólam, aminek köze nincs a valósághoz. Ez nem egy jó dolog. Én ugyanolyan színész vagyok, mint az összes többi. Amikor elvállalok egy-egy filmet, még olyan gondolataim is vannak, hogy bármely más kollégám jobb lenne a szerepre. A forgatásokon minden miatt aggódom. Hogy meg tudom-e csinálni, hogy jó vagyok-e, de amikor a rendező elkiáltja magát, hogy „felvétel”, akkor szerencsére az összes aggodalmam eltűnik.
Nem az a színész vagyok, aki a haláláig fog dolgozni. Nem, én nem ezért kezdtem el a szakmát. Volt időszak, amikor karrierista voltam, amikor fontos volt, hogy középpontban legyek, de már nem fontos. Most azt érzem, hogy nem kell mindig ott lennem a dolgok sűrűjében.
A lehető legjobb színész akartam lenni. Rengeteget dolgoztam azon, hogy elsajátítsam a mesterséget.
Soha nem tartottam magam cowboynak, mert nem voltam az. De amikor magamra öltöttem a cowboy ruhát- és felszerelést, sikerült meggyőznöm az embereket, hogy az vagyok.
Emlékszem egy filmre, ahol egy férfi rendező állandóan ruhapróbára vitt. És annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a sze*ualitásommal volt kapcsolatos, és azzal, hogy mennyire vagyok b*sznivaló a filmben. Amikor a pályát kezdem, ez normálisnak számított
Színésznőként átélhetem, hogy milyen nevetségesen túlfizetettek is vagyunk mi ott Hollywoodban.
Az ördög ügyvédje forgatókönyvének elolvasása után nagyon szerettem volna megkapni a szerepet, de a rendező hallani sem akart rólam, mert nem tudta elképzelni, hogy hiteles tudnék lenni a mellőzött és lelkileg meggyötört feleség szerepében. „Miből gondolod, hogy az emberek elhinnék, hogy Keanu Reeves egy másik nő után ácsingózik, amikor olyan nő várja otthon, mint te?” – kérdezte. Mire én csak azt mondtam, hogy azért a férfiak nem így működnek. Akármilyen szép is vagy, mindig jöhet egy másik, aki szebb vagy izgalmasabb nálad. Ennek ellenére nagyon sok győzködés és próbafelvétel kellett hozzá, hogy meggyőzzem. Örültem a szerepnek, és a mai napig szeretem a filmet. Látom ugyan a hibáit, de a segítségével be tudtam bizonyítani, hogy többre is képes vagyok. Ezek után pedig már tudatosan kerestem az ilyen szerepeket.
Csak akkor mondok igent egy szerepre, ha maximálisan megbízom a rendezőben és tudom, hogy én is 110%-ot tudok nyújtani a szerepben. Persze, még így is lehet, hogy vitatható a végeredmény, mert a színpaddal ellentétben a filmnél minden a te irányításodon kívül van.
Én nem hiszek abban, hogy megkínzott léleknek kell ahhoz lenned, hogy igazán hitelesen tudj megkínzott lelkeket játszani. Azt hiszem, sok sötét dolgot fel tudunk venni anélkül, hogy azonosulnánk vele.
Én nem akarok olyan színész lenni, aki utólag azon bánkódik, hogy bárcsak megpróbálta volna ezt vagy azt. De ott van egy másik példa is: Al Pacino, akit mindig is nagyon nagyra tartottam. Közös munkánk közben láttam, hogy mennyire pocsék tud lenni. Nem akartam hinni a szememnek, hogy egy ilyen nagy színész ilyen dolgokat csinál, de addig-addig próbálta, míg végre sikerült egészen odatennie magát. Ez az, ami valóban naggyá teszi a legnagyobbakat. Az, hogy mindent beleadnak, és mindent megpróbálnak, mert tényleg csak a gyakorlatban derül ki, hogy működik-e valami, vagy sem. Érezned kell, hogy képes vagy rá, ugyanakkor nem szabad attól sem félned, hogy időnként belebuksz.
Én Los Angelesbe is modellként jutottam el. Aztán egyik nap a bankban egy férfi odajött hozzám, azzal hogy ő „manager” és ha érdekel a színészi pálya, akkor bátran keressem meg. Elraktam a névjegyét a kesztyűtartómba, és boldogan rohantam haza elújságolni a barátnőmnek, hogy mi történet. Mire ő „Jó reggelt drágám! Ideje felébredned! Ez itt Hollywood! Itt mindenki »manager«.” Így aztán a névjegy maradt a kesztyűtartóban, de mégis megmozdított bennem valamit, mert elkezdtem színitanodába járni, és elsajátítani a színészi technikát, megtanulni a gesztusokat, ami annyira különbözött a modellségtől. Ott ugyanis a lencsén keresztül látod magad, míg a színészetnél el kell felejtened a kamerát. Ráadásul a színészetben a test sokkal nagyobb szerepet kap a kifejezésben, ami nagyon hasonlatos a baletthez. Sosem értettem azokat, akik számára a színészi tréning csak a szöveg ismétléséből áll, ezeket az órákat nem is igazán kedveltem, mert minél többet ismételsz egy sort, annál üresebbé válik, mint a tehén, amit addig fejnek, míg ki nem szárad.