A profi sport és a színészkedés két különálló dolog. Én ezt a saját bőrömön keresztül tapasztalhattam meg. Ők az igazi bajnokok.
Ha megvan az eszed ahhoz, hogy valami kreatív dologba kezdj, akkor ne válaszd a színészetet!
Sokszor az a helyzet, hogy egy filmen jól mutató páros piszkosul utálja egymást a valóságban. Sőt, akár az is lehet, hogy a valóságban csípik egymást, de a vásznon nem mutatnak jól együtt. Furcsa módon a valóságbeli utálat a nagy vásznon kifejezetten könnyen festhet úgy, mint a szerelem.
Mindig is arra törekedtem, hogy a legszórakoztatóbb dolgot vállaljam el, ami elém kerül. És ahogy öregebb és rondább lettem, sokat nőtt a változatossága a szerepeknek, amikkel megtalálnak.
Amikor a néző nevet, ugyanúgy képes unatkozni, mint amikor komolyan néz maga elé. Hogyha – hazai színésznyelven szólva – ötpercenként letolom a nadrágomat, ezen minden alkalommal nevetni fognak, de aztán sokáig nem jönnek el ismét a színházba, végül pedig elmaradnak. Az olcsó siker jellemzője, hogy a nézők sokat nevetnek, amikor ott vannak az előadáson, aztán egyre kevesebben jönnek vissza.
A színház a világ csodája, mert a színész kapcsolatban van a közönséggel. A film másként egy csoda, ott a néző közé „beáll” a kamera és az operatőr szeme.
Nagyszerű színészek voltak a partnereim, és a kor legelismertebb rendezőivel dolgozhattam.
Színésznőnek születtem. (…) Mindig azt adtam a színpadon, ami az akkori lényem volt.
Egy nap elhatároztam, hogy ugyanúgy fogok játszani a meghallgatásokon, mint ahogy baseballoztam. Nem úgy megyek be és olvasom fel a szövegemet, hogy közben imádkozom, hogy megkapjam a szerepet, hanem úgy, hogy örüljenek, amiért szerződtethetnek. Úgy okoskodtam, hogy nyilván nem azt akarják, hogy béna legyek, hanem azt, hogy én legyek az a fickó, aki kell nekik. Ezért aztán úgy adtam elő magam, mintha én lennék a legjobb színész a világon. És akkor elkezdtem szerepeket kapni.
Ha sikerül a szerep velejéig hatolnod, és a pillanatban létezned, valami egészen varázslatos dolog jön létre.
Minél több nagy színésszel dolgozom, annál jobban inspirálnak engem, és ez végül mindig a film előnyére válik. Nem érdemes aggódni, mert ha az ember belemegy egy versengésbe, és próbálja túljátszani a másikat, akkor nevetségessé válik. Én erre nem vágyom, ezért inkább laza maradok.
Igyekszem olyan karaktereket választani, akik valamilyen rokonságban állnak velem, azaz hasonló típusú kihívások előtt állnak az életben, mert így őszintén tudom megjeleníteni őket.
A színész kötelessége az élet átfogó jelentőségének megragadása, a problémák értelmezése, az odaadás megragadása.
Rendezőként egyáltalán nem bírom, ha egy színész – vagy egyáltalán bárki a stábból – folyton kijön a sodrából, és hátráltatja a munkát. Nyilvánvalóan mindenkinek megvannak a maga őrültségei, amik segíthetnek neki, hogy előhozza magából a megfelelő játékot. De amikor forgatunk, ez nem mehet a produkció rovására, muszáj haladni. Biflázd be a szöveged, jelenj meg időben, érdemeld ki a gázsidat! A személyes problémáit felejtse mindenki otthon, ne hozza magával a forgatási helyszínre. Ahogy az egóját se! Mert ezek nélkül is épp elég nehéz filmet készíteni. Legfőképp azért, mert mindenki belepofázik. Aki pénzt ad hozzá, feljogosítva érzi magát, hogy belefolyjon a döntéshozatalba. Ezeken a huzavonákon túlmenően extra feszkóra semmi szükség! A filmen kell drámázni, nem az életben! Régóta ez a filozófiám.
A vígjátékokban sok olyan színészi fogást ki lehet próbálni, amit egy komoly filmnél képtelenség, legalábbis én képtelen vagyok rá. Ezek a komikus szerepek ugyanis mind eltúlzott figurák, és jól elszórakozom a kísérletezéssel. Még a komplikáltabb nagyjelenetek, amikben csetlő-botló helyzetkomikum van vagy bő lére eresztett tirádázás, az is megkönnyebbülést jelent a drámai szerepekhez képest. Csak éppen a humorérzékednek egyeznie kell a rendezőével, különben nem működik az egész.



