Azt álmodtam, teljes ember lettem, már nem tart ébren a kín, de mégis, amikor forró szél fúj és a tücskök ciripelnek, olyan szerelemről álmodom, amelytől talán megáll az idő. Jó lenne, ha valaki szeretne, rám nézne, de talán már megkaptam a boldogságot, ami nekem járt. Nem akarok hinni ebben, de nem vár más rám, csak a Hold!
A hervadó virág mellett mindig ott egy felpattanó rügy. Ha egy virág elhal, rengeteg mag marad utána. Mennyire hasonlít életünk egy virághoz!
A remény felütötte gyenge fejét, és én vigyázni fogok rá, mert szerelem nélkül az ember lelke elszáradna.
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Oly jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.
Most, mikor túlesett már az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár.
Mondd azt, hogy sohase féljek,
Mondd azt, a tűz el nem éget,
Mondd azt, hogy semmi se fájhat,
Mondd azt, hogy vársz, míg megtalállak.
Hazudj még nekem!
Hosszú az út és nehéz, mely a pokolból a fénybe vezet.
Az élet túl becses ahhoz, semhogy tartalmatlanul, cél nélkül, üresen, szeretet, és végső soron remény nélkül éljünk.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Nem maradhat mindig rejtve a szem elől:
Egyszer felkel a nap kelet felől.
Emeld fel a tekinteted! Húzd ki magad! Képes vagy rá. Ha sötét is van, mindig lesz új reggel… Tartsd életben a reményt!
Ha még egyszer láthatnálak benneteket! Ha csak annyit tudnék, életben vagytok-e? Vagy, ha Isten őrizz, megbizonyosodnék róla, hogy ti már… nem! Ezt nem tudom végiggondolni! Álmatlanság kínoz. Vágyom utánatok, erősebben az éhségnél és szomjúságnál, ugyanakkor félek a bizonyosságtól. Nagyon fáradt, öreg ember lettem. Ha hozzátok fűző gyötrő kötelék nem feszülne bennem, alázatosan átengedném magam a rohamos hanyatlásnak. Valójában halott vagyok. Így azonban reménykedve és szorongva mégis hazamennék. Akár kísértetnek is. Haza. Hozzátok!
A remény halhatatlan, és amíg élek, remélni fogom, hogy megérkezem egyszer.
Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár,
kell ott fenn egy ország, amit senki nem talál.
Kell ott fenn egy ország, mely bárkit átölel,
Kell ott fenn egy ország, amit sosem rontunk el.
Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.
Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény:
Láng az, amely kihúny, ha tápláléka nincsen.
Partról partra szállok, mennyi új virág és íz!
Millió sok ember vár, aki új reményben hisz.
Ők is tűrtek csendben, némán,
Szemükben ott van az igazság.
Még kicsi a Föld, hol élünk, és túl nagy a hazugság,
De hol a szerelemélmény? Veled ott partot érnék.