Beletelt egy kis időbe, de beláttam, hogy csak kemény munkával hozhatom ki magamból a legtöbbet.
A harcművészet végső soron önismeret. Egy rúgás vagy ütés nem az ellenfeled küldi a pokolra, hanem az egódat, a félelmeidet és a saját belső gátjaidat.
Csak az történik az emberrel, amit természeténél fogva képes elviselni.
Felsoroltad a négy főerényt: bölcsesség, igazságosság, állhatatosság, mértékletesség. Egyből tudtam, hogy bennem ezek közül egyik sincs meg. De vannak más erényeim: becsvágy, ez erény lehet, ha kitűnni látszik, leleményesség, bátorság, nem a harctéren, de sokféle bátorság létezik, odaadás a család iránt, de ezek az erények nem voltak a listán.
Ne lepődjenek meg, ha 50 évesen egyszer csak meglátnak a pályán. Ne nevessenek, értsék meg, a korlátok, ahogy a félelmek is, néha nem többek puszta illúziónál.
Milyen tisztán láttam mindig az állapotomat, és mégis mindig mennyire gyerekként cselekedtem; ma is milyen világosan látok, és még sincs semmi reménye a javulásnak.
Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.
Ha nem is szimatolgatom túlságosan, hogy mit várnak tőlem, azon bizony eleget töprengek, amit magamtól várok.
Én nem győzelemért vagy a bukás lehetőségéért igénylem az erőt. Nem szeretném külső támadásokkal szemben pajzsként használni. Azt a csendes erőt igénylem, amely képessé tesz az igazságtalanság, a balsors, a szomorúság, a meg nem értettség elviselésére.
Rendkívüli értékeket tulajdonítok annak, amikor megengedhetem magamnak, hogy megértsek másokat. Ez a kinyilatkoztatásszerű megjegyzés bizonyára furcsának tetszik. Meg kell-e engednem magamnak? Úgy vélem, igen. A másoktól hallott megjegyzések zömét inkább értékeljük vagy megítéljük, mintsem megértjük. Amikor valaki egy érzelmet, hozzászólást vagy védekezést fejt ki, szinte azonnal úgy reagálunk, hogy igaz, butaság, képtelenség, érthetetlen, inkorrekt, kellemetlen. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy precízen megértsük, mit is jelent a másik számára az a kijelentés.
Ami valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról.
Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.
Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.
Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. (…) Így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.
Az ember olyan mértékben hibázza el élete értelmét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. A jóságos és hosszan tűrő természet legtöbbünket szerencsére soha nem nógatott, hogy mondjuk meg: mi az értelme életünknek.
Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.
Figyelj oda az ellenségeidre, mert ők veszik észre először a hibáidat!
Bizonyos, hogy aki bosszút melenget, az maga tartja sebeit nyitva.
Az első vélemény, amely eszünkbe jut, mikor hirtelen megkérdeznek valamiről, rendszerint nem a saját véleményünk, hanem a szokásos vélemény, kasztunkhoz, állásunkhoz, eredetünkhöz tartozó; az önálló vélemények ritkán úszkálnak a felületen.
Nem számít, mit érzünk és mit tudunk, nem számít, milyen adományokkal és tehetséggel rendelkezünk, csakis a cselekvés által hívhatjuk életre azokat. Azok, akik csak azt hiszik, hogy megértjük az elkötelezettséghez, a bátorsághoz, vagy a szeretethez hasonló fogalmakat, egy nap majd felismerik: csak azt tudjuk, mikor cselekszünk, majd a tett megértéssé válik.