Lehet, hogy környezetünket akarjuk megrémíteni, ha eldobjuk magunktól az életet, és megváltozik szándékunk, ha észrevesszük, hogy tervünk a többiek vágyával egyezik. Mindez egészen megfoghatatlan módon zajlik le a lélek mélyein.
Többször megpróbáltam megölni magam. Lementem a kocsmába, visszajöttem, kezembe vettem a kést és hisztérikusan sírtam. Volt úgy, hogy napokig nem ittam, de akkor is hazajöttem, bevillant valami, és megint jöttek a rossz gondolatok. A vége mindig ugyanaz volt, akár ittam, akár nem. Végül úgy gondoltam, halálra iszom magam, mert annyira szomorú voltam. Teljesen kisiklott az életem, ittam, innen egyenes út vezetett a drogokhoz. Elvesztettem a kontrollt.
Aki lemond az élettapasztaló merészségről, annak az erre hívogató vágyat is meg kell fojtani magában, vagyis amolyan részleges öngyilkosságot kell elkövetnie. Ebből vezethetők le azok a halálfantáziák, amelyek buzgón kísérik a kívánságokról való lemondást.
Nem csoda, hogy annyian öngyilkosok lesznek! Miért ne vetnének véget ennek az abszurditásnak? Miért fejtenék meg ezt az életnek nevezett üres rejtvényt? Mi másért, hacsak egy belső hang miatt nem, mely azt mondja: „Élj!” Valahonnan belülről szüntelenül halljuk a parancsot: „Élj tovább!”
Az én koromban az öngyilkosság már nem megoldás: alig van mit megölni.
A részegség és az öngyilkosság az író ágyastársa.
Minden ember, aki öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik vagy öngyilkossági kísérletet tesz, egészen különleges és egyedi problémák hatása alatt áll, és sajátos módon dolgozza azokat fel magában. Ezért is kell megértéséhez az érzelmi ráhangolódás. Ha az orvosban nincs kellő empátia, az ilyen eseteket nem veszi észre.
Az öngyilkossággal kapcsolatos legfontosabb felismerés az, hogy az önmagát elpusztító ember nem meghalni akar, hanem tűrhetetlen és reménytelen élethelyzetből akar szabadulni. A halál csupán ennek a megszabadulásnak végső eszköze. A legtöbb öngyilkos tulajdonképpen küzd a halál ellen, szeretné úgy megoldani a dolgot, hogy ne kelljen meghalnia.