Én vagyok az egyetlen fickó ebben az országban, akinek elege van abból, ami történik? Hova a pokolba tűnt a harci kedvünk? Torkunk szakadtából kellene tiltakoznunk. Van egy rakás fickónk, akik anélkül, hogy bármi elképzelésük lenne, államunk hajóját éppen egy sziklaszirtnek kormányozzák, vállalati gaztevőink, akik kilopják még a szemünket is, sőt még egy hurrikán után sem vagyunk képesek rendbe szedni a dolgokat, nemhogy hibrid autót építeni. De ahelyett, hogy méregbe gurulnánk, mindenki csak ül, és a fejét csóválja, miközben a politikusok azt mondják: „Tartsuk az irányt!”. Tartsuk az irányt? Biztos viccelnek. Ez Amerika, nem az istenverte Titanic. Adok egy jó tanácsot: Szabadulj meg a feleslegtől!
Valamely nemzet csak akkor tesz szert ítélőképességre, midőn önmagát megítélni tudja. E nagy kiváltsághoz azonban igen későn jut el.
Ha valaki egy magyar közösségben szocializálódik, akkor kulturális, nemzeti identitása magyar lesz. Egyszerűen azért, mert a mi nyelvünk lesz az anyanyelve, a történelemórákon a mi győzelmeinket és vereségeinket fogja megtanulni, s majd tudja, hogy a hagyomány szerint a Nemzeti Múzeum sok-sok lépcsőjén miért szaladt fel Petőfi Sándor elszavalni a Nemzeti dalt. (…) Itt nőttünk fel, itt éltük át első fontos élményeinket, itt rögződött bennünk egyes ételek íze, a balatoni nyár színei. Érzelmekkel telítve csak mi, magyarok vagyunk képesek ezeket az élményeket felidézni magunkban.
A magyarnak idegenben a legnagyobb ellensége mindig a magyar.
Sok beszélgetésem telt azzal, hogy megmondták, ki a hibás. Azt mondták, a hitetlenek miatt, a hívők miatt, a zsidók miatt, a cigányok miatt, a németek miatt, az oroszok miatt, az amerikaiak és a franciák miatt, a románok, a csehek és a szerbek miatt, és hogy a kínaiak miatt mindenképp, meg az arabok miatt és a gazdagok miatt, meg a hajléktalanok, és a munkanélküliek, meg a kormány miatt. (…) Kevesen mondták, hogy ők maguk miatt.
Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét.
Néha az emberek inkább csak a lelkükben élik meg a hovatartozásukat.
Valaha könnyűszerrel le lehetett olvasni bárkinek a nemzeti hovatartozását az arcáról, de az újkori népvándorlás véget vetett ennek. Maradt a cipő a nemzeti hovatartozás megállapítására, de a globalizáció ezt is lehetetlenné tette. A finn nemezcsizmák, a német bakancsok – mind odavesztek. Csak a Nike és a többi maradt meg, baszk, holland, szibériai lábakon.
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre – lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Sajnálatos módon a világ jelenlegi állapotában a hősök sírjai sokkal erősebben képesek összekovácsolni egy népet, mint bármiféle jóindulatú nemzetközi egyezmény.
Minden nacionalizmus zsákutca. Próbáljuk csak meg a jövőbe vetíteni őket és meglátjuk, hol a határuk. Onnantól aztán nincs kiút. A nacionalizmus mindig a nemzetalkotó elvvel ellentétes mozgás. Kirekesztő jellegű, míg a nemzetalkotó elv befogadó. A konszolidáció korszakaiban mindazonáltal pozitív érték és magas szintű norma a nacionalizmus. De már minden nagyon is konszolidálódott, a nacionalizmus már csak hóbort, s ürügy, ami csak arra jó, kitérjenek egyesek az alkotás és a nagy feladatok elől. Az, hogy milyen eszközökkel él, és hogy miféle embereket lelkesít, ékesen bizonyítja, hogy a nacionalizmus a történelmi teremtő munkának épp az ellentéte.
Szabad nép voltunk, senkitől sem függő, nagy, erős nemzet. Talán többet nem leszünk azok soha. De úgy végeztük, ahogy illik, ahogy kell: csatával végeztük, szép csatával.
Hogy a múltad nélkül nem lehet jövőd,
Mert a jövődnek értelmet a múltad ad,
És neked is tenned kell valamit azért,
Hogy magyarnak nevezhesd önmagad.
A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.
Az amerikai igen érdekes nép; ez az egyszerű tény irritálja mindazokat, akik nem azok.
Nyáréjszakákon rőt fénnyel villan a nyugati ég alján egy csodálatos csillag. Isten szeme vigyázza onnan magyariak ivadékait, akik ezer év óta élnek kelet-nyugat kapujában. Ezer sebből vérző testtel, de kitartanak azon a földön, ahova népek és nemzetek ura vezérelte őket napkeleti puszták ködös végtelenségéből.
A hovatartozást sohasem a származás dönti el. A nemzetiség kérdését az dönti el: ki hová tartozónak érzi magát. Nem az anyanyelv. Nem is az, hogy hol ringatták bölcsődet, vagy hol domborulnak őseid sírjai. Az anyanyelv, a bölcső meg a sír nagy erő, de önmagában nem elég…, erre világosan megtanított a történelem.
Minden nacionalizmus embertelen. Nem lehet a hazában úgy hinni, hogy elválasztjuk az emberiségtől. Ebből születik a háború és annyi más őrület. Egy eljövendő világháború pedig azzal fenyeget, hogy az atommáglya tüzében ott éghet mindenki: az igazak is, a hamisak is. Mielőtt valamiben hinnénk, higgyünk egymásban.