Nincsenek véletlenek, és számunkra az volt megírva, hogy egy olyan időszakban legyünk válogatottak, mikor egy nemzet a végletekig el volt keseredve és a hétvégi focimeccs rövid kitörési lehetőség volt.
Nagyszerű ember az, aki tesz valamit saját nemzetének, de annál nagyszerűbb, aki tesz valamit az egész emberiségnek, amelyből saját nemzete is meríthet.
Mindaddig nem érzi magát igazán olasznak az ember, ameddig el nem hagyja a hazáját, hogy nekivágjon az ismeretlennek. Ezekben a pillanatokban újjáéled a szeretet és a valahova tartozás érzése, amit csak egy mostanában igazságtalanul mellőzött kifejezéssel határozhatok meg: „hazaszeretet”.
A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva. A játékos érezze magát megtisztelve, hogy egy nemzet színeit képviselheti a nagyvilágban. Ez egy íratlan törvénye a közösség képviseletének, és ez nemcsak a sportra, hanem a világon minden másra igaz.
Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia.
Az eltiport nemzet újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás.
Magyarnak lenni annyi, mint a világ legszomorúbb himnuszát énekelni, a világ legnehezebb nyelvén. Nem csoda, hogy nem értjük egymást, és panaszkodunk: már a jövendőt is megbűnhődtük.
Ha valami használna a nemzetemnek s ártana egy másiknak, nem javasolnám uralkodómnak, mert elsősorban ember vagyok s azután francia; szükségszerűen vagyok ember s véletlenül francia.
Meg kell mondanom, hogy a magyarok a legkedvesebb és legudvariasabb rajongóim. Igazán sok helyen jártam a Földön, de ehhez hasonló különleges és szívélyes fogadtatásban még sehol sem volt részem.
Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni.
Amit hatalom ront meg, az ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önként odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet.
A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, amelynek magával dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet.
Én vagyok az egyetlen fickó ebben az országban, akinek elege van abból, ami történik? Hova a pokolba tűnt a harci kedvünk? Torkunk szakadtából kellene tiltakoznunk. Van egy rakás fickónk, akik anélkül, hogy bármi elképzelésük lenne, államunk hajóját éppen egy sziklaszirtnek kormányozzák, vállalati gaztevőink, akik kilopják még a szemünket is, sőt még egy hurrikán után sem vagyunk képesek rendbe szedni a dolgokat, nemhogy hibrid autót építeni. De ahelyett, hogy méregbe gurulnánk, mindenki csak ül, és a fejét csóválja, miközben a politikusok azt mondják: „Tartsuk az irányt!”. Tartsuk az irányt? Biztos viccelnek. Ez Amerika, nem az istenverte Titanic. Adok egy jó tanácsot: Szabadulj meg a feleslegtől!
Valamely nemzet csak akkor tesz szert ítélőképességre, midőn önmagát megítélni tudja. E nagy kiváltsághoz azonban igen későn jut el.
Ha valaki egy magyar közösségben szocializálódik, akkor kulturális, nemzeti identitása magyar lesz. Egyszerűen azért, mert a mi nyelvünk lesz az anyanyelve, a történelemórákon a mi győzelmeinket és vereségeinket fogja megtanulni, s majd tudja, hogy a hagyomány szerint a Nemzeti Múzeum sok-sok lépcsőjén miért szaladt fel Petőfi Sándor elszavalni a Nemzeti dalt. (…) Itt nőttünk fel, itt éltük át első fontos élményeinket, itt rögződött bennünk egyes ételek íze, a balatoni nyár színei. Érzelmekkel telítve csak mi, magyarok vagyunk képesek ezeket az élményeket felidézni magunkban.
A magyarnak idegenben a legnagyobb ellensége mindig a magyar.
Sok beszélgetésem telt azzal, hogy megmondták, ki a hibás. Azt mondták, a hitetlenek miatt, a hívők miatt, a zsidók miatt, a cigányok miatt, a németek miatt, az oroszok miatt, az amerikaiak és a franciák miatt, a románok, a csehek és a szerbek miatt, és hogy a kínaiak miatt mindenképp, meg az arabok miatt és a gazdagok miatt, meg a hajléktalanok, és a munkanélküliek, meg a kormány miatt. (…) Kevesen mondták, hogy ők maguk miatt.