A nemzet jövőjét érintő nagy fontosságú határozatokat hoznak olyan könnyedén, mintha a tárgyalóasztalon egy kedélyes tarokkparti folynék, és nem pedig egy nemzet léte függne azoktól.
A magyarok nem azért esznek, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy egyenek. Az ételhordó leplezi le ezt. A magyar emberek már konfitálnak, marinálnak meg szuvidálnak, már sztárszakácsok receptkönyveiből főzőcskéznek, kurkumával fűszereznek, azt képzelik, hogy ez a burzsoá rongyrázás majd nagypolgári nívót ad az életüknek, pedig nem ad.
A magyar futball nem a szórakoztatóipar része. A futball komolyabb dolog ennél. A futball az életünk, az az életünk része, az a magyar ember életének a része, az a nemzeti identitás része. Tehát mi nem szórakozni akarunk és tapsikolni a lelátón mindenfajta, messzi földről idefújt, ügyes játékosok játékán örvendezve, hanem mi a saját gyerekeinket akarjuk látni. A magyar gyerekeket, a magyar válogatottat, a magyar klubcsapatokat. Ha ezt föladjuk, akkor az egész futballnak nincs értelme, mármint a magyar futballnak. Úgyhogy ezt sosem szabad föladni.
(2023. 07. 27. – puskasakademia.hu interjú)
Mi magyarok is: nyitottak, fogékonyak és érzékenyek vagyunk, és ha meg akarjuk érteni a világot, szerintem minimum Európában érdemes gondolkodni. Nem értem, hogyan érhet valakinek véget a horizontja Hegyeshalomnál, mert így, az összehasonlítási alapokat mellőzve nehezen ítélheti meg bármilyen területen is saját hazáját, Magyarországot.
Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.
Egyik gyakran emlegetett mítoszunk, hogy „a magyar a legtehetségesebb nemzet”. Ennek a termékeny önámításnak vannak persze feltételei: például néhány nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő hazánkfia, akiknek a teljesítményét aztán magunkra is kivetítjük és általánosítjuk a nemzetre, holott a teljesítményükhöz édeskevés közünk volt.









